Kaukázusi álmodozók

A hét végén világszerte sokan kísérhették figyelemmel kényelmes foteljeikben ülve egy jobb napokat is látott kaukázusi nép újabb kísérletét arra, hogy 12 évvel a Szovjetunió felbomlása, s az azt követő úgynevezett rendszerváltás után kezébe vegye a sorsát. A nagy tévétársaságoknak nem volt nehéz dolguk, az elmúlt három hét után akár előre fel is vehették volna a hétvégi műsortervbe a tbiliszi balhét. Az ellenzék vezére, Mihail Szaakasvili előre bejelentette, hogy megakadályozzák a törvényhozás alakuló ülését, s a nyomaték kedvéért pénteken este vidékről el is indultak az elégedetleneket szállító buszok a fővárosba. Így aztán komótosan felvonulhattak a stábok, s amikor Eduard Sevardnadze beszéde alatt az utcán gyülekezők élén a hordószónok típusú Szaakasvili benyomult a parlament épületébe, jelezhettek haza, hogy kapcsolás. A fotelekben ülők az izgatottság félreismerhetetlen jeleként kissé előre hajoltak, hogy aztán kisvártatva hátradőljenek, a Grúziát lényegében 30 éve irányító Sevardnadzét ugyanis testőrei gyorsan kimenekítették a hátsó kijáraton.
A máig ismételt képekből sokakban csupán ennyi maradt meg. Az akciókra kiéhezett világ kicsit még elidőzött itt, a Kaukázusban, hátha lőnek, aztán továbbkapcsolt. A szerencsétlen népek bársonyos forradalmából szombat este ennyi elég volt számára. A világ érdeklődőbb, természetesen jóval kisebb része azonban, megérezve valamit a történelmi hangulatból, ott ragadt a képernyők előtt. S ha már így adódott, sokadszor csodálkozhatott rá arra, hogy vannak olyan országok, ahol napi egy dollárból vagy annyiból sem élnek, ki-kimaradozik az áramellátás, s nem csak akkor, amikor a futballválogatott az oroszok ellen játszik. Ezek az emberek mégis évekig tűrik, hogy választott, vagy ilyen-olyan módon – puccsal, csalással – hatalomra jutott vezetőik az orruk előtt lopják szét az országot. S ha palotáik méreteire emlékeztetik őket, mint a minap Sevardnadzét, cinikusan annyit mondanak, hogy Grúziában a nagy lakás történelmi hagyomány. Bizonyára voltak olyan országok, ahol sokaknak minderről egy nevezetes „Na és?” jutott eszükbe, s lehangoltságukban azzal próbálták vigasztalni magukat, hogy íme, egy ország, ahol a választási csalók megkapják méltó büntetésüket. Az elkeseredés persze nem csupán Grúziában zavarja a tiszta gondolkodást, így aztán azzal már keveset törődtek, hogy a világnak azon a részén, ahová Grúzia is tartozik, igazán az lenne a meglepő, ha valaki nem csalna, s valójában összes bajukkal együtt is szerencsésebbek, mint a képernyőn éneklő, táborozó tömeg. Másokat, szerencsésebb helyzetben lévőket inkább az izgatott, vajon ilyen körülmények között lehet-e kőolajvezetéket építeni a Kaukázusban, míg mások azon morfondíroztak, hogy ami a szemük előtt zajlik, azt bársonyos forradalomnak, vagy inkább puccsnak nevezzék. S egyáltalán, amit látnak, az Grúzia egészének a hangulatát jelzi, vagy csak az egyik részéét. Hamar rájöhettek azonban, hogy ezen a tájon a már felénk is elfogadott terminusok nem léteznek, s demokrácián, választáson, forradalmon és puccson is mást értenek, mint a képernyők előtt ülők nagy része. A Tbiliszi központjában (egyelőre) önfeledten ünneplők álmait is nehezen érthetik meg a fotelekben ülők, szomorú tapasztalataikra alapozva legfeljebb a kelet-európaiak előlegezhetik meg a várható újabb csalódást. Ezért aztán a kitartóbbak is továbbkapcsoltak, jól tudva, hogy Grúzia is úgy jár majd, mint annyi szerencsétlen sorsú társa. Egy napra, kettőre a figyelem középpontjába kerül, aztán harmadnap bánatával, gondjaival együtt elfeledkezik róla a világ.