Az özvegy menyasszony

Az élet szigorú rendjét meg a mindennapi szokásokat a hagyományok alakítják ki és teszik kötelezővé. Előfordulnak egymással ellentétes vélemények is, amikor szomszédos települések másképpen értékelnek bizonyos jelenségeket. Ismerek olyan községet az Alföldön, ahol elnézően mosolyognak, ha valaki mulatozik, vagy felönt a garatra. Másutt az ilyesmit elítélik, erkölcstelennek, megbotránkoztatónak tartják.
Különbözőek a megítélések erkölcsi vonatkozásban is. Van, ahol megszólják az özvegyet, ha újra frigyre lép. Másutt a társtalanná vált menyasszonyoknak is osztozkodniuk kell az özvegyek sanyarú életében. Ha meghal a vőlegény, akkor az ara fekete fátylat ölt, és csak a hozzá hasonló sorsúak között foglalhat helyet vasárnap a templomban. Rendszerint pártában is marad, özvegyi menyasszonyi fátyollal, és a mise végén külön vonul ki a templomból, csak a lányok után. Ritkán történik meg vele, hogy új kérője akad. De ha akad is, az ilyen házasság sosem szerencsés.
Én ismerek ilyen esetet, a falumban történt, még az apám mesélte. Nagy Franciskának hívták az illetőt, a falu legszebb és legmódosabb lánya volt. Harminc hold bácskai földet örökölt a szüleitől. Nem csoda hát, ha hetedhét határra szóló lakodalmat rendeztek, amikor megtartotta a kézfogóját Bálinttal, aki maga sem volt nincstelen. Földjük, szőlejük és szép házuk volt Bálint szüleinek.
Készült is a falu látványos nagy lakodalomra, de a sors beleszólt a tervezgetésbe.
Egy meleg nyári napon, aratás idejében Bálint a kertjükben lévő szérűre hordta a gabonakévéket. Irányította a munkát az asztag tetején: ide még egy kévét, s aztán következett a kazal „hajazása”, azaz befejezése. Ekkor véletlenül megcsúszott és lezuhant. Olyan szerencsétlenül esett le, hogy a helyszínen meghalt. Élesztgették a szomszédok, futottak a javasasszonyért, aztán valaki orvost hívott, de későn.
Nagy volt a gyász, a lakodalmi mulatságból halotti tor lett, a fél falu kikísérte a temetőbe. Vasárnap Franciska, az „özvegy” menyasszony már fekete fátyollal a fején jelent meg a templomban. Az özvegyek helyén, lehajtott fejjel imádkozta végig a misét, aztán hazament, és bezárta a kiskaput. Gyászolt a család, vele együtt a falu, Franciskáék házának még az ablakait is csak éjszaka nyitották ki szellőztetésre.
De hát az élet követeli a magáét. Mifelénk a lányos házakhoz hetente kétszer látogathattak el a legények: kedden és pénteken. Ezeket nevezték „lányjáró napoknak” a faluban.
Egy pénteki napon Nagy Franciskáék kiskapuján is kopogtatott egy legény: Dudás Jóska. Kiszemelte magának Franciskát, s addig nézegette, nézegette a templomban, és kísérgette haza távolról, tapintatosan, amíg egyszer a Gyepsorra tévedt, és egy pénteki napon megzörgette a kaput. „Bemehetek?”
A lány hetekig viaskodott érzéseivel, aztán egyszer kinyitotta a kiskaput, bejött a legény, leültek a gangi lócára és beszélgettek.
Híre járt ennek, összedugta a fejét a sok falusi öregasszony, de hát a szerelem mindennél erősebb. Őszre, szüret utánra kitűzték az esküvő napját. Bár mondogatták Jóska barátai, hogy mondjon le szerelméről, mert a lány első vőlegénye bosszút áll rajta. Csak nevetett. „Nem félek én egy halottól!” – vágott vissza dacosan.
Egy esti legénymulatozás után maga mellé rendelte a zenészeket. „Hová megyünk? – kérdezte a prímás. – Csak nem éjjelizenét adunk?” Jóska csak mosolygott. Kihegyezett karót szorongatott a kezében. „A temetőbe! Muzsikáljatok, addig én elintézem a volt vőlegény szellemét. Belédöföm a karót Nagy Bálint halott szívébe. Hogy vissza ne térjen a mátkájáért!”
A temetőben előresietett. A zene megszólalt mögötte. Egyszer csak iszonyút kiáltott: „Engedj, Bálint!” Aztán csend lett. Reggel ott találták halva Bálint sírja mellett. Akinek a szívébe akarta szúrni a karót. De a kabátját is odaszúrta, odaszegezte a földbe, s az visszarántotta. Félelmében halt meg, azt hitte, hogy a halott húzza magához a sírba.
Franciska pedig örökre pártában maradt.