
Priszkosznak feltűnt, hogy a „barbárok” sátorvárosában Attila fapalotája közvetlen közelében állt egy kőből épített római fürdő. A fürdőt a hunná lett nyugatrómai patrícius, Attila bizalmas híve és legfőbb embere, Onégésios építette, aki a hun udvarban is megtartotta a római szokásokat és római módra élt.

Priszkosz még azt is feljegyeztette, hogy Onégésios a nyugatrómai fennhatóság alatt álló Dunántúlról hozatott köveket a fürdő felépítéséhez, amit egy szintén római, Sirmiumból származó építőmester emelt. Blaskovich János ezért is tekintette a Tápiószentmártonban talált római köveket az Attila-dombhoz fűződő népi legendát megalapozó közvetett bizonyítéknak.
Itt került elő a híres aranyszarvas
Az, hogy a tápiószentmártoni Attila-domb valóban az egykori hun nagyfejedelmi törzsszállás helyszínét jelezheti-e, természetesen még messze nem tekinthető tudományosan bizonyított ténynek, Blaskovich kutatásai alapján sem.
Az Attila-domb azonban ennek ellenére több mint érdekes képződmény, ami már eddig is több meglepetést okozott.
Részben Blaskovich János munkásságának köszönhetően az Attila-dombon a XX. század elején próbaásatásokat végeztek.

A Magyar Nemzeti Múzeum Érem – és Régiségtárának két archeológusa, Bella Lajos és Hildebrand Jenő 1923-ban az Attila-dombon végzett kutatófeltárás során ugyanis egy maga nemében páratlan, nagy értékű régészeti leletre bukkant. A tápiószentmártoni aranyszarvas néven ismertté vált színaranyból készült dísztárgyról a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, Fettich Nándor, az ősi sztyeppei népek elismert szaktudósa - a lelet stílusjegyei alapján - megállapította, hogy az szkíta eredetű, és a Kr. e. VI. században készülhetett egy magas rangú, esetleg fejedelmi jogállású személy számára.





























