Vérvalóságaink

Sok néhai s ki tudja, hány leendő bölcs szerint Kronosz, a részes idő csupán utal valami mélyebbre, Kairoszra, vagyis az egész időre, az idők teljességére. Vajon ez a teljesség, ez az időegész végképp elenyésző-e, vagy éppenséggel örök? Íme, egy a meg nem oldott kérdések közül.
A naponta tapasztalt erőszak is mintha valami mélyebbre utalna. Zavarba jövünk, szembesülve vele – s róla szólvást szintén két interpretáció adott. Némelyek szerint az erőszak a modern kor következménye. Mások szerint ellenkezőleg: ősi ösztön, rosszindulatú hagyaték. Arché.
Ma előbbi nézőpont a népszerűbb. Szeretünk most lejönni a falvédőről. Elvitte a cica. Megitta a nyuszi. Szeretünk csecsemő lenni, akinek minden vicc új. Mintha Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Bruce Lee óta volna erőszak, mintha Michele Wild óta volna szex. Mintha lényegében véve a fogyasztói társadalom, a Nyugat, a médiacivilizáció, a nagy, vérvörös látványpékség, a televízió közvetítette végtelenített mozi felelne mindazért, ami zsigerileg rossz. Hogy ezzel szemben mi áll, az legföljebb sejthető, de színleg és névleg nincs kimondva soha. Ezért szolgálhat homályos jobblétünk menedéke gyanánt. Egy ősibb és tisztább. Ahol még nem. Ahogy apáink éltek. Ahogy az indiánok éltek. Ahogy az ősember élt.
Az emberiség a vetített erőszak hatására mintha feledné, honnét jött, s mily mély kapcsolat fűzi a brutalitáshoz. A hírhozó fejét vennénk, akár a rossz király, s nem a hírre haragszunk, mint az, aki amúgy gondolkodik.
Tagadhatatlan, hogy a média és a korszerű haditechnika lencsemód felnagyítja s tovább is torzítja a bennünk lévő erőszakot, másrészt az erőszak közvetett, közvetített csatornáin keresztül el is távolít annak vérvalóságától. A régi ember hajlékában még ott lakott a háziállat, ól és szoba kevésbé különült el. Ma a vágóhíd messze lakik tőlünk, csak a nyaka véres. Amikor busongunk az odaveszett közvetlenség fölött, elhallgatjuk, hogy ez a közvetlenség az erőszakra is vonatkozik. Ahogy az ősibb létben az állatokhoz való viszony is még szervesebb, személyesebb, közvetlenebb, úgy az ősi létben az erőszakhoz való viszony is közvetlenebb, szervesebb, személyesebb. Nemcsak Iván mondta a gépfegyverre, hogy davaj-gitár, az afgán és iraki férfinak is házastársa szinte a fegyver. És kurázsikumisza a vér. Európában legutoljára a flagellánsok voltak transzcendensek úgy, miként az Ásura-ünnep önsebző dervisei most Irakban. Az önsebzés mellé ráadásul idegenkezűség is társult, vagy tucatnyi bomba.
2000-ben a tálib terror a buddhista világörökség, a bamijani óriás Buddha-szobrok ellen fordult. A tálib–szunnita terrorizmus a fundamentalista síita iszlámot legalább annyira fenyegeti, mint a Nyugat általunk számon tartott és féltett célpontjait. Az al-Kaida áldozatai az utóbbi esztendő során többségükben inkább arabok, s nem európaiak vagy amerikaiak voltak. Két pont közt a legrövidebb út az egyenes. Ilyen legrövidebb, egyenes út 01/09/11 és 04/03/11 közé nem húzható. Törökország, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Irak éppúgy áldozat, mint a kereszténnyé lett Mórföld.
Amikor nem rólunk szól a fáma, kevésbé értjük. Valamikor a szuperhatalmi konfliktuson kívüli konfliktusok nem voltak érdekesek, s kvázi nem is voltak érthetőek, értelmesek. Ma meg ott tartunk, hogy a se nem nyugatos, tehát képileg aktív, se nem Nyugat-ellenes, tehát minálunk robbantó erőszakon kívüli erőszak a számunkra ugyancsak értelmetlen s érdektelen. Hisz abból, hogy Kerbalában ezrek vagdossák véresre magukat karddal, s a síita– szunnita paradoxon miatt ártatlanok halnak meg, számunkra semmi megfogható nem következik. Lökd ide a sört… Pedig hát, ha nem egy nap a világ, hanem egy világ és egy Föld van, legalább értenünk kellene az erőszak és a konfliktusok érdekeinkbe s világképünkbe kevésbé illő, illetve vágó – archaikusabb, esetleg anarchikusabb – formáit is. Igaz, ettől még senkinek se lesz jobb.