(lesz-e új világmegváltás…)

Én nem tudom, valójában elégedetlen, szomorú vagy lehangolt vagyok-e. Bármelyik fent jelzett lelkiállapot a külvilághoz való viszonyomat fejezi ki, vidámságom vagy jókedvem pedig legtöbbször magántermészetű. Az utóbbi időben nemigen ért társadalmi öröm, alig-alig kaptam a külvilágtól olyan üzenetet, amely elégedettséggel töltött volna el. Mikrokörnyezeti, családi, munkahelyi, hivatásbeli viszonyaim nem adnak okot melankóliára, ám ha kilépek ebből a körből, rögvest úgy érzem, ez a világ nem nekem való.
Ha nem is látványosan, de nyomaszt Budapest hangulata és állapota, azé a városé, amelyben életem háromnegyed részét töltöttem el, amelyet otthonomnak kellene tekintenem. Némi undorral közlekedem a zsúfolt utcákon gyalog, villamoson, metrón, kocsiban, kezdek a csigára hasonlítani, aki otthonülő, én is az vagyok, keresem a házam (a lakásom) nyugalmát. De elég kinyitnom a televíziót, azonnal rájövök: az aktuális közegben nem vagyok otthon, sőt ezt a közeget alig ismerem, nem tudom, kik azok a sztárok, csak azt látom, hogy egy-egy undorító figura tépi a száját, fogalmam sincs, kik a villalakók, de felvillanások is idegesítenek, nem értem, min izgul és röhög a néző, ha netán beülök nyiratkozni a fodrászhoz, nem tudom, miről és kikről beszélnek ott az emberek. Számomra az egész „licencvilág” borzasztóan unalmas és lehangoló, pillantásomat elkapom róla, ha valamely félresikerült kapcsolás révén a szemem elé kerül.
Sajnos a politika bizonyos mértékig érdekel, így a vele való kontaktust nem tudom elkerülni. Az általában uralkodó trend az, ami valószínűleg nyugtalanít és lehangol. Az úgynevezett haladó világnézetet képviselő értelmiségiek, félértelmiségiek vagy pszeudoértelmiségiek idegesítenek leginkább, s az a makacs ostobaság, amellyel prométheuszi szerepben tetszelegnek. Tehát a politika eszmei, ideológiai vonulata veszi el jókedvem maradékát, s az a káprázatos tény vagy az az elképesztő valóság, hogy embertársaim választási döntésükkel időről időre utat nyitnak az előtt, hogy ez az önhitt prométheuszi szellem eluralkodhasson az egész kultúrán, sőt az egész életen.
A „haladó” urak és hölgyek az értelmiségi létben tetszelegnek, elmélkednek, művelkednek, és különböző világmegváltói kombinációkat fontolgatnak. Ők uralják az ország szellemi életét, ők szónokolnak a szabadságról és demokráciáról, ők állítanak fel viselkedési normákat, ők képezik az elitet, ők a baloldal szellemi pillérei, teljesen függetlenül attól, hogy az eszmék „behatolását a tömegekbe” mondjuk a szovjet rendszer vagy a nyugati demokráciák szabályozzák. Ez az embertípus önmagát etalonnak tekinti, s a „haladást” már-már transzcendens léteszménynek. A haladó értelmiségi mindig a humánumot képviseli, velejéig emberi, még hitványságában is, Istent nem létező ellenségnek tekintve. Ez a kaszt évről évre, nemzedékről nemzedékre újratermeli önmagát, képviselői közül számosan az emberiség nagyjai közé kerülnek. Eszméik átjárják, át- meg átszövik az átlagot, mivel ők formálják az úgynevezett közvéleményt.
Van egy olyan gyanúm, hogy a társadalom egyensúlybomlásait ők okozzák, legfőbb és mindig könnyen legyőzhető ellenfeleiket a szélsőséges jobboldalon találják meg, érvelésük, filozófiájuk döntő mértékben eme szélsőségek bírálatából, kreálásából és kiterjesztéséből áll.
Mindezt szem előtt tartva azt kell mondanom, hogy számomra az utóbbi idők szinte egyetlen nem unalmas, nem közhelyes művészeti produkciója Mel Gibson A passiója volt. Ez a vállalkozás némi reményt ébreszt bennem, hogy az élet nem a való világból és a haladó-liberális kultúrlények dögunalmas alkotásaiból áll.
Hogy a szocialisták miféle szerepet játszanak ebben a tragikomédiában, én nem tudom…