A normális lépés

Ha meggondoljuk, nagyon kapóra jön a szocialistáknak az MDF terebélyesedő botránya: a nagyobbik kormánypárt méretes választási zakója helyett máris az örökké kurrens témát jelentő női kalap körül forog a közbeszéd.

A „normális Magyarország” programjával kampányoló Dávid Ibolya pártja, az általa fényes sikerként értékelt 5,33 százalékos választási eredmény után tíz nappal a szakadás jeleit mutatja – tapsikolnak balról. Ez a fejlemény amúgy nem számítana újságnak az MDF háza táján, hiszen a rendszerváltó párt másfél évtizedes története szakadások története, de kevés ennél ügyesebben és hasznosabban manipulálható helyzet kínálkozik az ellenérdekelt fél számára. Nincs szebb ajándék a baloldalnak, mint egy kis legitimációs zavar, kohéziós válság, pártbeli vagy koalíciós zűr a másik térfélen. Sajnos e téren a fórummal a kisgazdák vetélkedtek „sikerrel”, nem alaptalan tehát az MDF jelenlegi vezetését a „torgyánosodó” terminus technikusszal illetni.
Amennyiben elfogadnánk a párt „normális” önmeghatározását, abból az következnék logikusan, hogy a fórum formálódó válsága ésszerű jelenség, amint az is, hogy az önmagát az uniós választási lista élére plakátozó Dávidnak eszében sem volt Strasbourgba menni képviselőnek, és az antalli örökség sűrű emlegetése az elnök aszszonynál simán összefér a Kovács- és Horn-féle politikusok vezette MSZP-hez való közeledéssel. (Minderről Demszky örvendező elismerését látván kezd óvatos lenni az ember, ha a normális jelzőt hallja.) Az ellenben tényleg normális – s főleg politikailag indokolt – lépésnek értékelhető, hogy tizenhárom MDF-es képviselő e kritikus helyzetben a fórumon belüli csoportosulást hozott létre, mondhatni: éppen a Dávid Ibolya-féle vezetési válság miatt fenyegető esetleges újabb pártszakadás megelőzése céljából. A Lakiteleki munkacsoport tagjai nyilván az alapításkor lefektetett elvektől egyre messzebbre elrugaszkodó elnök asszony és hívei emlékezetébe akarják idézni a még Antall József előtti MDF politikai fundamentumát és számukra változatlan irányelveit. A csoport eddigi megnyilatkozásaihoz a pártszakadás fogalmát csak a baloldali tematizálók kapcsolták, a fent említett aktuális politikai szükségletük okán, és a nyilvánvaló zavarkeltés céljából. Ha valakiknek igazán nem fűződik érdekük a demokrata fórum további osztódásához, azok éppen Lezsák Sándorék, akik az eddigi válságok idején egy pillanatig sem gondoltak a maguk alapította pártból való kilépésre. Az MDF belső bomlasztóit nem azoknak a képviselőknek a körében kell keresni, akiknek egyéni választókörzetében a mostani szavazáson is messze az 5,33 százalék fölött voksoltak a fórum listájára, „megélhetési politikusnak” nem azt a Lezsákot vagy Font Sándort kellene nevezni, akik mindig gond nélkül jutottak mandátumhoz, éppen eleget áldoztak a fórumért, és sohasem kokettáltak a posztkommunista baloldallal. Nem úgy, mint az a képviselőtársuk, aki már nem egy ízben tévesztette össze az MDF-et az MSZP-vel döntési helyzetben, ellenzéki politikusként cseppet sem zavarja, hogy Erdélyből áttelepült felesége a 23 millió román jövevénnyel riogató Kovácsék kormányának dolgozzon, és bármikor kapható arra, hogy pártbeli társait dehonesztáló nyilatkozatot adjon az arra készségesen teret biztosító kormánysajtónak. A Csapody Miklós képviselő által „Alcsút-csoportnak” átkeresztelt lakitelkieknek erre az lenne az egyetlen helyes válaszuk – egyszersmind politikai létérdekük –, hogy Csapodyt és vele együtt azt a pár kriptoszocialistát, akik az MDF-et mind jobban láthatóan a baloldal táborába igyekeznek átnyomni, sürgősen takarítsák ki a pártból. Ez a normális politikai lépés, amellyel megakadályozható a fórum újabb szakadása.