Az európai kis gömböc

Ahogy az ember, úgy egy nagy szervezet, államszövetség életében is van olyan pillanat, amikor a nagy rohanásban megállva számot vet addigi életével, tevékenységével, s ebből kiindulva kijelöli a jövő útját. Az Európai Unió életében ilyen momentum lehet első alkotmányának elfogadása, amely ráadásul egy minden korábbinál nagyobb szabású bővítést követett. S ha lehet e helyzetben életszerű tanács, az valahogy úgy hangzana, hogy a nagy lakmározás után kicsit le kell nyugodni, időt kell adni a szervezetnek az emésztéshez. Ahogy az okos ember sem rohangál egy kiadós ebéd után, hanem sziesztázik.
Az unió számára jelenleg a nyugalom a legfontosabb. Az alkotmány, az e körüli viták is jóindulatúan jelezték, hogy Európa nem előzheti meg önmagát. Az Európai Uniónak tudomásul kell vennie, hogy akarja vagy sem, végleg nagyhatalom lett. A világ egyik leghatalmasabb gazdasági térségéről, a legnagyobb kereskedelmi tömörülésről van szó, amelynek a lakossága majdnem félmilliárd, s földünk össztermékének több mint húsz százalékát termeli meg. Ahhoz azonban, hogy hatalmi szava legyen a világban, mindenképpen gyorsabban kellene kezdeményeznie s egységesen fellépnie. Ez azonban nem megy, mert már az integráció jelenlegi állása is túlterheli a polgárokat, az államokat és kormányaikat. Nem is beszélve arról, hogy végrehajtották ugyan a bővítést tíz országgal, de messze nem birkóztak meg vele.
Most egy kicsit meg kell pihenni, azaz a bővülést az integráció mélyülésének kell követnie. Egyelőre megfeküdték a közösség gyomrát egyrészről az új tagok, amelyet csak tetézett, hogy az iraki háború nyomán további törésvonalak váltak láthatóvá. Történt mindez nem utolsósorban azért, mert az eddig a minél egységesebb, erősebb Európában érdekelt Egyesült Államok maga is meghasonlott helyzetbe került, s érezhetően ódzkodik egy rivális hatalmi központ kialakulásától. Így aztán jótékonyan rásegít arra, hogy a francia–német mag túlsúlyával szemben egyre hangosabban hallassák hangjukat a többiek, s e törekvésnek nagyon is jó alanyai az Amerikához hagyományosan közel álló új tagállamok. A kontinens az előző évszázadban meglehetősen különböző történelmi utat bejáró két részének egyébként is időt kell hagyni mindkét oldalon ahhoz, hogy összenőjön, ami összetartozik. Nekünk meg kell emésztenünk a néha gőgösnek, míg máskor elkényelmesedettnek érzett nyugatiakat, a fejlettebb, szerencsésebb sorsú Európának pedig meg kell végre értenie, hogy nem akkor jár jobban, ha a legolcsóbban letudja a bővítést, hanem akkor, ha némi befektetéssel kihasználja az ebben rejlő lehetőséget, az újak helyenként pimasz lendületét pedig nem megtöri, hanem új impulzusként átveszi. Egy szó mint száz, meg kell ismerni, érteni egymást ahhoz, hogy mindenki azonosulni tudjon az új Európával. Nem elhanyagolható ezenkívül az a tény sem, hogy – mint az alkotmány körüli viták is jelezték – már a mostani huszonötös keret is olyan jelentős kompromisszumkényszerrel jár, ami rontja az unió működésének hatékonyságát.
A bölcs lassítás, az átgondolás és emésztés helyett azonban az EU rohan tovább, s azonnal megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal. Véletlenül sem a már bent lévők cinizmusa mondatja azonban, hogy a három balkáni állam integrációjával az unió lehetőségeinek határára ér, s egy olyan falat, mint Törökország korántsem csupán a kulturális, vallási különbségek miatt akadna meg a torkán. Egy ilyen súlyú ország csatlakozásával végképp megfeneklene az éppen csak kiizzadt döntéshozatali mechanizmus, arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz lenne azonosulni egy ilyen Európával, s kik jelentkeznének még ezt követően. Át kell tehát gondolni, mit kockáztat Európa, ha elfut a ma elől, hiszen nem engedheti meg magának, hogy a sok megemésztetlen probléma miatt szétpukkadjon, mint a mesebeli kis gömböc.