Ne nézz vissza!

Minden ember életében akadnak riasztó pillanatok, amikor kétségek gyötrik, mert nem kap választ fontos kérdésekre. Ilyenkor kapaszkodót keres, mert elbizonytalanodik.
Azt tartják, hogy halála előtt mindenki előtt lepereg elmúlt élete. Egy szempillantás alatt mindent újra átél. De érdemes-e viszszanézni az életre? A halál előtt számadást készíteni?
Fiatal riporter koromban nagyon megrázott egy vidéki haláleset. Az egyik dunántúli faluban hirtelen elhunyt Júlia néni. Hírből ismertem, bolond volt szegény, és azt állította magáról, hogy született bárónő. A falu belement a játékba, mindenki „baronesse-nek” szólította. Nem is volt semmi baj addig, amíg egy szép napon vissza nem tért a józan esze. Meggyógyult. Akkor közölték vele az ismerősök, hogy egy napszámosember törvénytelen gyermeke, és nem bárónő. Ebbe másnap belehalt.
Az eset óta, akár a makacs bogáncs, úgy szúr, kínoz a kérdés, hogy érdemes-e viszszanéznünk a megtett útra. Mert nincs rettenetesebb, mint az élet hideg valósága. Amikor a szemünk előtt omlik össze minden, amit álomnak, jó szándéknak, akaratnak, megértésnek képzeltünk. A történelem nagy drámai pillanatai ezek, bőven lehetne példákat sorolni közülük.
Hányszor eszembe villant, ugyan mit érzett Tisza István volt magyar miniszterelnök, amikor egy felheccelt katona a háború végeztével ráirányította a fegyverét és lelőtte? Abban a tudatban, hogy a miniszterelnök felelős a világégésért. Pedig éppen ő volt a háborúellenes irányvonal legkitartóbb képviselője.
Vagy mit érzett Kossuth Lajos a csendes, álmatlan turini estéken s halála pillanatában, amikor visszatekintett a megtett csodálatos útra?
Képzeljük el Dózsát, amikor gúzsba kötözve oda vezetik arra a helyre, ahol már izzik a tüzes trón! Vagy Caesart, amikor érzi mellében Brutus éles kését! „Te is, fiam?” Az emberben egy szempillantás alatt minden összeomlik, amit addig épített. Lehet ilyen érzéssel a halál elé állni?
Keserű pillanat, amely örökre bennünk marad.
Tűnődött-e Napóleon Szent Ilona szigetén, amikor a fogságban hullani kezdett a haja, mert fogva tartója arzénnal mérgezte? Vagy hogy érezte magát Cervantes hőse, Don Quijote, amikor rádöbbent, hogy a csodálatos paripának hitt Rosinante csak közönséges gebe? Szíve választottja, akiért bátran harcba szállt, és megküzdött a fél világgal, csak közönséges cselédlány?
Számtalanszor eszembe jut fiatalkori jó barátom drámai halála. Álmodozó állatorvos volt, aki egész nap járta a falusi istállókat, gyógyítgatva a beteg teheneket, lovakat. Este pedig egy szérum felfedezésén fáradozott. Hiába hívtuk tekézni, kártyázni, fröcscsözni, csak mosolygott, és a fejét rázta.
„Nekem feladatom van! – mondta ilyenkor. – Valami hasznosat akarok tenni.”
Évek kitartó munkája után végre sikerült előállítania a kívánt szérumot. Boldogan újságolta a sikert. Aztán bekövetkezett a tragédia. Egy szaklap cikkéből kiderült, hogy a szert már előtte felfedezte valaki. Barátom búskomor lett, aztán méreginjekcióval megölte magát. Azt híresztelték a faluban, hogy szerelmi csalódás. Pedig nem az, hanem a kudarc vitte sírba. Nem szabad viszszanézni!
Emlékszem, diákkoromban a szomszédunk, Varga Józsi bácsi hogyan halt meg.
Nyár volt, a búzát hordták asztagba a háza udvarán. A rokonság is besegített, ahogy ez ilyenkor szokás. A kenyérről beszélgettek. A kora délutáni órákban azonban hirtelen vihar kerekedett. Fekete felhők ereszkedtek alá, vészjóslóan megdörrent az ég is. Hogy, hogy nem, a kapkodásban, a zuhogó esőben Józsi bácsi megbillent a félig rakott asztagon, lezuhant, és a gerincét törte. Bevitték a gangra, gyertyát gyújtottak a fejénél. Erre felnézett. „Letakartátok ponyvával az asztagot?” – kérdezte suttogva.
Intettek, hogy igen. Erre elmosolyodott s meghalt.
Azt mondták: csendes halála volt. Pedig visszanézett…