Váltságdíj

Szívből javaslom Horvátország felvételét az Európai Unióba. Az igazságügy-miniszterük például tudni látszik, hogy európai tempó szerint mi a kötelessége. Történt a minap, hogy a zágrábi tárcavezető saját zsebéből fizette ki a pénzbüntetést egy rágalmazásért elítélt újságíró helyett, hogy ne kelljen annak börtönbe vonulnia. A horvát kollégát azért marasztalták el, mert egy bíróról és egy államügyészről azt írta, megvesztegethetők. Az ítélet tavaly született, az alapjául szolgáló jogszabályt is tavaly módosították, a hatálybalépés azonban csak mostanság esedékes, a köztes idő meg épp elegendő lett volna a büntetés megkezdéséhez.
A miniszter indokait csak találgatni tudom. Lehetséges, hogy jó szakemberként ismerte a szóban forgó bírót, államügyészt és viselt dolgaikat – vagy csak egyszerűen elvei vannak. Úgy gondolhatta: lomtárba való balkáni húzás bosszút állni a gyanús ügyekben érintett igazságszolgáltatási ágazatnak a tényfeltáró kedvű sajtón. Különösen nehezményezhette azt a körülményt, hogy a nyilvánosság fórumait és munkásait egyoldalúan kriminalizáló ítélkezők olyan törvénykezési holtidőben érvényesítik kicsinyes antidemokratikus céljaikat, amikor a horvát állam épp európai érettségét igyekszik bizonyítani. Az országimázs suvickolása lehet az oka annak is, ha a miniszter – akár meggyőződésből, akár pragmatikus politikusként – a nemzetközi botrányt akarta elkerülni az anyagi áldozattal: nem veszi ki jól magát, ha egy uniós csatlakozásra váró ország letöltendő szabadságvesztéssel igyekszik zabolázni a negyedik hatalmi ágként aposztrofált médiát.
És most helyezzük a példázatot hazai viszonyok közé. Képzeljük el Bárándy doktort, amint a zsebébe nyúl, hogy jó demokrataként kifizesse Bencsik Andrásért vagy Torkos Matildért a váltságdíjat. Miért kell annyira erőltetni az agyunkat, hogy megidézzük ezt a jelenetet? Talán az gátol bennünket, hogy a mi igazságügy-miniszterünk az igazság helyett jogot akar szolgáltatni? Talán lélekben mi is elfogadjuk a tézist, amely szerint a jog minden további nélkül lehet igazságtalan az állampolgárral? Pedig ez nem egy csatlakozásra váró ország – friss euroatyáink és euroanyáink épp most esküdtek fel Brüsszelben. Hogy létezik akkor, hogy Budapest balkániasabb, mint Zágráb?
Az is előfordulhat persze, hogy Bárándy miniszter úgy ismeri az ellenzéki sajtót nagy kedvvel kombájnozó Cserni bírót, mint a rossz pénzt. Azt nem tudjuk, ég-e az orcája, amikor azt tapasztalja, hogy mindig csak az ellenzéki újságírókat, főmunkatársakat és főszerkesztőket kaszálják el, a kormánypártiaknak pedig szándékos hazudozás, sőt halottgyalázás esetén sem görbül a hajuk szála sem – azt viszont látnia kell, hogy a magyar Iustitia szemén félrecsúszott a kötés. Nekem nem kellene Bárándy nehezen összekuporgatott pénze, de vajon helyénvaló-e, hogy ha azt írom: veri az ördög a feleségét – a független magyar bíróság arra hivatkozva meg sem engedi a valóságbizonyítást, hogy az ördögöt nem sátáni, hanem magánemberi minőségében sértettem meg aljasul? S vajon lehet-e a szakminiszter őszinte híve az őt delegáló, liberálisnak mondott pártnak, ha két prominens képviselője is személyes életéből meríthetett véres tapasztalatot a családon belüli erőszak elleni álszent reklámhadjárathoz?
Azt meg már csak szomorú szakmai lábjegyzetként teszem hozzá: az a balliberális sajtó, amely kartáccsal sorozta a politikus „írói munkásságának” gyatra érvét, a politikus „magánéleti feleségverésével” sunyítva kollaborál. Megérdemeljük a sorsunkat, ha mindnyájan a börtön européer szalmáján rohadunk el.