Hitler megbuktatására az első jelentős katonai hatalomátvételi tervek egy évvel a második világháború kitörése előtt születtek, és az 1938. őszi Szudéta-válsághoz kapcsolódtak. Az igaz, hogy a Wehrmacht tisztikara – mint a német társadalom túlnyomó többsége – egyetértett az ország védelmi képességének megerősítésével, a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatával (e kérdésekben teljes volt a külpolitikai kontinuitás a weimari köztársaság és a Harmadik Birodalom között). Ugyanakkor a rezsim erős egyház- és vallásellenes propagandája, valamint antiszemitizmusa komoly ellenérzéseket váltott ki a tisztek körében. Az első világháborúban ugyanis több mint 12 000 zsidó származású német katona esett el, s majd háromszor ennyien sebesültek meg. A túlélők és hátramaradottjaik ellen is folyó kampányok a hadsereget összetartó legerősebb kapcsot, a bajtársiasságot kezdték ki. Nem véletlen, hogy a Wehrmacht keretében számos, a nürnbergi törvények értelmében zsidónak számító személy – miközben parancsnokaik ismerték titkukat – szolgálta végig a második világháborút. Közülük talán a legismertebb az 1. páncéloshadosztály légvédelmi ütegének hadnagya, Helmuth Schmidt, a későbbi kancellár.
A Szudéta-válság idején kiérlelt hatalomátvételi elgondolásokat külpolitikai tényezők is motiválták. A szárazföldi erők frissen kinevezett vezérkari főnöke, Franz Halder tüzérségi tábornok – az összeesküvés egyik vezetője – úgy vélte, az alig hároméves Wehrmacht képtelen lesz egyszerre áttörni a cseh erődrendszeren, valamint feltartóztatni a mennyiségben és kiképzettségben jelentős fölényt mutató nyugati szövetségeseket. A katonai felső vezetésben – többségében olyanokról volt szó, akik fiatal csapattisztekként élték át az első világégést – még élénken éltek az elhúzódó állóháború borzalmainak emlékei. A háború kirobbanását megakadályozni kívánó vezérkari tisztekből álló csoporthoz csatlakozott a német katonai hírszerzés, az Abwehr irányítója, Wilhelm Canaris altengernagy is és a külügyminisztérium számos munkatársa. Az összeesküvők ugyan megkísérelték a kapcsolatfelvételt a brit kormánnyal, London azonban nem vette komolyan e csoportosulást, Chamberlain kormánya akkor még gesztusokkal megengesztelhetőnek tartotta a német birodalmat. Ráadásul London kiküldöttje, Runciman lord állapította meg Csehszlovákiáról, hogy nemzetiségi sokszínűsége miatt hosszú távon életképtelen állam, s nehéz lett volna vitatni, hogy miért pont a szudétanémetek ne élhetnének a népek önrendelkezési jogával.
A berlini ellenzék számára váratlan módon London Münchenben megegyezett Hitlerrel Csehszlovákia feldarabolásáról. Hitler eme tagadhatatlan külpolitikai sikere következtében megbénult, majd rövidesen szétesett belső ellenzéke. Hiszen Halder és körének véleménye szerint csak egy súlyos külpolitikai kudarcot követően lett volna várható, hogy a németek többsége támogassa Hitler megbuktatását.
1939 nyara, a háborúval fenyegető lengyel konfliktus aktivizálta ismételten Hitler ellenzékét. Egyrészt kísérletet tettek arra, hogy katonai és diplomáciai érvekkel győzzék meg a vezért a kétfrontos háború katasztrofális következményeiről. Másrészt – főként az Abwehr és a külügyminisztérium összeesküvői – arra kívánták rávenni Londont, hogy most semmi esetre se hátráljon meg, mint azt Münchenben tette. Ennek érdekében még a nyílt árulástól sem riadtak vissza, Canaris például azonnal továbbította az Egyesült Államokba – tudva, ők továbbadják az információt Londonnak – Hitler 1939. augusztus 22-én a tábornoki kar előtt tartott titkos beszédének a szövegét. A reményeiket azonban hamar szétszórta az augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum, mely rövid távon feloldotta Németország bekerítettségét, s egyik napról a másikra végletesen meggyengítette Varsó pozícióit.
A nyugati hatalmak szeptember 3-i hadüzenetét követő passzivitása, valamint Lengyelország rendkívül gyors összeomlása ismét megbénította a katonai ellenállást. Ráadásul a Wehrmacht tisztikarában, akik pontosan ismerték Varsó kisebbségi politikáját, a németekkel szembeni atrocitásait, a minimális szimpátia is hiányzott Lengyelországgal szemben. Ugyanakkor sokan a haderő becsületével ellentétesnek tartották – amint az a Lengyelországban állomásozó csapatok főparancsnoka, Johannes Blaskowitz vezérezredes számos tiltakozó beadványából kiviláglott – az SS által a megszállt területeken elkövetett kegyetlenkedéseket, mészárlásokat.
Később az összeesküvők és puccsterveik megélénkülését idézte elő Hitler közvetlenül Lengyelország legyőzését követő döntése, hogy amennyiben a nyugati hatalmak nem hajlandók immár az új területi status quo alapján békét kötni, még 1939 novemberében támadást indít a nyugati fronton. A haditechnikában, kiképzésben, hadiiparban, stratégiai nyersanyagokban a nyugati hatalmakkal szemben megmutatkozó német hátrányok még a nemzetiszocialista eszmék leghűségesebb képviselőit is óvatosságra intették. Hermann Göring, a légierő főparancsnoka éppen úgy ellenezte a támadást, mint a Hitler leghűségesebb tábornokának tartott Walther von Reichenau.
Az összeesküvés katonai megszervezése ismét a vezérkari főnök Halder kezébe került, míg a politikai előkészítés a nagyobb mozgástérrel rendelkező Abwehrnek jutott. A puccs előkészítői abban ugyan egyetértettek, hogy a nemzetiszocialista rezsimet fel kívánják számolni, itt azonban az összhang megszűnt, a tisztikar jelentős része például a monarchia visszaállításában gondolkodott.
Az újabb puccskísérlet dátumaként november ötödikét jelölték ki, miután ha Hitler kitart a 12-i támadás mellett, akkor a csapatoknak legkésőbb e napon ki kellett adni a támadási parancsot. Halder a szintén beavatott Walther von Brauchitschcsal, a szárazföldi erők főparancsnokával abban állapodott meg, hogy e napon Hitler elé tárják, a tábornoki kar egyöntetűen elítéli, mert biztos kudarcnak tartja a támadást a nyugati fronton. A vezérnek természetesen esze ágában sem volt elállni az akciótól, a kialakult, veszekedéssé fajult vitában Hitler tett egy olyan megjegyzést, hogy ismeri „Zossen szellemiségét” – itt állt a vezérkar épületkomplexuma –, és azt meg fogja semmisíteni. A pánikba esett összeesküvők – abban a hitben, hogy leleplezték őket – az utolsó pillanatban leállították a hatalomátvétel előkészítését, pedig Hitler megjegyzésével pusztán a vezérkar defetizmusára, kishitűségére célzott.
Bár történtek még konspiratív kísérletek, a katasztrofálisnak tekintett összecsapás elkerülésére – Leeb vezérezredes, a C hadseregcsoport parancsnoka javasolta a vezénylő tábornokok egységes lemondását – összehangolt lépésekre már nem került sor.
Az 1940 tavaszán a német katonai és politikai vezetés számára is meglepően gyorsan aratott norvégiai és franciaországi győzelmek az akadékoskodó, kishitű vezérkarral szemben Hitlert látszottak igazolni. A korábbi óvatosság már-már a gondatlanság határát súroló, túlzott optimizmusba csapott át, ami talán a Barbarossa hadművelet felületes előkészítésében mutatkozott meg, és a Szovjetunió gazdasági és katonai lehetőségeinek végzetes alábecsülésekor bosszulta meg magát.
Az 1940–41-ben tetszhalálba fagyott összeesküvő csoportok abban egyetértettek, hogy Hitlert nem lehetséges a külpolitikai és katonai sikerek közepette megállítani. Újbóli aktivizálódásukat az 1942-es esztendő hozta meg, amikor előbb a háború „megnyerhetetlensége”, majd egyre inkább a kibontakozó vereség vált nyilvánvalóvá. A Szovjetunió elleni háború tapasztalatai kettős hatást gyakoroltak. Főként a Himmler alárendeltségébe tartozó szervek brutalitása számos konzervatív tisztben erkölcsi indíttatásból érlelte meg a rezsimmel való szembefordulás szándékát. Ugyanakkor a sztálini Szovjetunió valósága nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen jövő vár Közép-Európára és Németországra a Vörös Hadsereg megszállását követően. Az összeesküvők lehetőségeit végtelenül beszűkítette, hogy London Churchill miniszterelnöksége óta hivatalos programjává tette Németország totális megsemmisítését, mely koncepcióhoz csatlakozott Washington is. A Casablancában 1943 elején megfogalmazott háborús cél, Németország feltétel nélküli kapitulációja a gyakorlatban nullára csökkentette az ellenállók politikai mozgásterét.
A brit történész, Norman Stone úgy véli, az angolszász hatalmak azért sem támogatták a német ellenállást, mert az összeesküvők tehertételt jelentettek a számukra. Hiszen ekkor már eldöntött tény volt Németország feldarabolása, a puccsisták viszont a kollektív büntetés erkölcsi alapját, azt az állítást kérdőjelezték meg, hogy minden német javíthatatlan náci, akik megérdemlik a nekik szánt keserves jövőt. (Ezért olvasta be például az 1944. július 20-i puccsot követő adásaiban a BBC azon németek nevét, akik azzal a céllal kerestek kapcsolatot Londonnal, hogy Németország totális szétrombolása előtt véget vessenek a háborúnak. E lista nyilvánosságra hozatalával London óriási szolgálatot tett a megtorlást azonnal megindító Himmlernek).
A fenyegető szovjet megszállás elkerülésére az maradt az egyetlen lehetőség, ha addig tartják a keleti frontot, amíg a nyugati szövetségesek megvetik a lábukat Európában. Ezt követően – miközben keleten tovább harcolnak – megnyitják előttük a nyugati frontot. 1943-ban felmerült még az NSDAP-n belüli puccs gondolata is, de Hitler leváltása érdekében eredménytelenül próbálták megkörnyékezni az immár teljes apátiába zuhant Göringet.
Voltak ezzel ellentétes álláspontok is. Erwin Rommel például elvetette a merényletet, a letartóztatást, és a bíróság elé állítást tartotta volna célszerűnek. Elkerülendő azt, hogy a hűséges csapatok esetleg kiszabadítsák a vezért, hamar felülkerekedett az az álláspont, miszerint Hitlernek meg kell halnia. A vezér halálhírétől egyúttal azt is remélték, hogy mindazok, akik ingadoztak és esküjükkel ellentétesnek tartották az összeesküvésben való részvételt, majd az utolsó pillanatban az ő oldalukra állnak. Csak találgathatunk, hogy miként döntött volna Rommel, ha néhány nappal 1944. július 20-a előtt nem köti ágyhoz egy angol légitámadás következtében szerzett sebesülése…
Az 1944. évi merénylet kivitelezését még bonyolultabbá tette, hogy kezdetben Hitler mellett szerették volna az SS irányítóját, Himmlert, valamint a gyakorlati pártügyeket irányító Martin Bormannt is „akcióképtelenné tenni”. Amit nemcsak Hitler tartózkodási helyének szeszélyes váltogatása, de az ellene elkövetett tucatnyi korábbi merényletet követően a biztonsági intézkedések megszigorításai is tovább nehezítettek, radikálisan csökkentve azok számát, akik a közelébe férkőzhettek. Végül a merénylet elkövetője – még ha tette sikerrel jár is – szinte biztos lehetett abban, hogy ő nem éli túl azt a napot.
Az államcsínykísérlet leplezésére a Walküre akciót alakították át, melyet eredetileg egy párton belüli puccskísérlet, illetve a nagy számban Németországban dolgoztatott rabok és kényszermunkások esetleges lázadásának leverésére dolgoztak ki. Úgy vélték, hogy ez a gyakorlatban katonai kormányzást és rendkívüli állapotot jelentő művelet – melyet magyaráz a merénylet – megteremti a hatalom megragadásának és a feltételezett Hitler-hű elemek letartóztatásának lehetőségét.
Az a tény, hogy éppen a tartalék hadsereg vezérkari főnöke, Claus Schenk Graf von Stauffenberg vállalkozott a merénylet végrehajtására – akire a berlini központban a Walküre akció végrehajtásában is döntő szerep várt –, már a hatalomátvételi kísérlet előtt kétségessé tette annak sikerét. Ezek a félelmek később beigazolódtak, hiszen Stauffenbergnek a merénylet utáni utolsó pillanatban sikerült elhagynia Hitler kelet-poroszországi főhadiszállását. De éppen ezekben a döntő pillanatokban két és fél kulcsfontosságú órát töltött azzal, hogy Rastenburgból visszarepüljön Berlinbe és átvegye a puccs gyakorlati irányítását. A kudarc meghatározó okaként tartják számon, hogy a merényletre vállalkozó háborús sebesült Stauffenberg – egyik kezét és két ujját Észak-Afrikában veszítette el – sérülése és a rendelkezésére álló rövid idő miatt a magával vitt két bomba közül az egyiket képtelen volt élesíteni, így Hitler kisebb sérülésekkel megúszta a merényletet. Ráadásul a tervekkel ellentétben nem sikerült a Farkasárok nevű főhadiszállást a külvilágtól teljesen elszigetelni, így a merényletet követő egy órán belül Hitler már közösen megkezdhette a szinte még el sem kezdődött puccskísérlet leverésének megszervezését.
A megtorlás napvilágra hozta a nemzetiszocialista vezetés növekvő szimpátiáját a bolsevizmus módszerei iránt: Hitler ekkor, 1944. augusztus elején kívánta „pótolni” azokat a tisztogatásokat az államapparátusban és a hadseregben, melyek a Szovjetunióban a harmincas évek második felében Sztálint megkérdőjelezhetetlen vezérré tették. A Volksgerichtshof (szó szerint népbíróság) a moszkvai kirakatperek forgatókönyvét követte, egyetlen apró kivétellel, ezek a „jogi” aktusok a nyilvánosság kizárásával történtek. Himmler tartott attól, hogy ha a vádlottak tettük okairól beszélnek, akkor néhány megjegyzésük – például az immár elkerülhetetlen vereségről – szöget üthet a hallgatóság fejébe. Ráadásul számos prominens katonatiszt és politikus felvonultatása cáfolta volna azt a hivatalos tételt, hogy a puccskísérlet néhány lelkiismeretlen áruló műve. Akár a sors fintorának is tekinthető, hogy a tárgyalásvezető bíró, Roland Freisler 1917 és 1920 között maga is tagja volt a szovjet kommunista pártnak.
Természetesen történelmietlen arról elmélkedni, hogy mi lett volna, ha a puccskísérlet sikerül. De tény, hogy a világháború európai harcainak utolsó esztendejében közel annyian haltak meg, mint az első négy és fél évben öszszesen. S hány magyar élet lett volna megmenthető, ha a kilátástalan küzdelemnek már 1944. július végén vége szakad?
origo.hu
Ítéletet mondott a vidék – bemutatták a Voks 2025 vármegyei adatait
