Amikor ezeket a sorokat írom, három olimpiai arany van nálunk, de lesz még több is, nyugi. Én mindig elsírom magam a Himnusznál, felállok, megszorítom a mellettem álló vállát (ha leány, megpuszilom). Mert jó dolog magyarnak lenni, nagynak lenni. Merjünk nagyok lenni – mondta Orbán Viktor, Magyarország volt és leendő miniszterelnöke. Merjünk kicsik lenni – mondta később gúnyos cinizmussal Kovács László, leépítés előtt álló MSZP-elnök, aki ezentúl EU-biztosként fog joviálisan mosolyogni havi négy és fél millió forintért. Közpénzből.
Az érdem, hogy jönnek az aranyak, valószínűleg Gyurcsány Ferenc sportminiszter „érdeme” (szatíra lenne ez az írás), aki szerintem fel volt mentve annak idején testnevelésből, meg a sárgarépát sem ette meg, amitől legalább fütyülni tudna. (Most miniszterelnök szeretne lenni a KISZ-ből serkent kádermilliárdos.) Nagy napokat élünk, kedves olvasó. Fiaink, lányaink ott küzdenek az athéni arénában, a kommunizmusból kinőtt „szocialistáink” meg itt marakodnak a koncért.
Küzdelem nyílt sisakkal és cinkelt kártyákkal. Utóbbi messze van a coubertini elvektől… Mi marad meg ebből a hazának? A Kárpátok Cicerójának lefelé biggyesztett hüvelykujja? A kiöregedett KISZ-porontyok negédes mosolya? Hol vagyunk mi, rendszerváltó nép? Mivel érdemeltük ki ezt a neo- és kriptokommunizmust?
Ragyogjanak az olimpiai aranyak – de vörös csillag nem kell! Szegfű sem. Nagy pillanatok ezek, és ehhez nagyoknak kell lennünk, felnézni olimpiai bajnokainkra, felnézni a csillagos égboltra, ahol – most, augusztusban – hullanak a csillagok.
A miénk majd feljön. Kis türelmet.
origo.hu
Selyemzsinórral ér fel a Tisza saját elemzőinek véleménye Kulja tévés (le)szerepléséről
