Megvetés

Vessetek meg, honfitársaim, akik ültök a televízió előtt, sört szopogatva, és akkor érzitek magatokat jó magyarnak, amikor hajrázhattok az olimpia magyar versenyzőinek! Tudom, hogy most magamra haragítom a nagyközönséget, miközben a Varga–Hirling páros ötödik helyezésén búsong a riporter. Nézem, amikor lehet, az athéni olimpia közvetítéseit, de igazából nem érzek semmit. Jó, mindent tudok, Trianon óta ez az ország megtaposott, megtiport, nincsenek sikerélményei, úgy kell neki a sportsiker, mint a vérátömlesztés. Mindezt tudom, meg azt is, hogy a szomszédos országokkal összevetett hiteles tanulmány szerint összes szomszédunk közül a magyarokat lehet sportnagyhatalomnak nevezni. Ezt nagyon szeretjük magunkról híresztelni, nem is tudom, hogy a mára félnótás külleművé zsugorodott Tony Curtis helyett miért nem Egerszegi Krisztina képviseli arcával a világban Magyarországot? Talán nem elég szép? De igen, bájos és vonzó. Talán nem elég hiteles? Ó, dehogyisnem, egész gyermekkora és ifjúsága az uszodában telt, verseny verseny hátán, olimpiai és világbajnoki érmek sora, nem volt az olimpiákon, az úszó Eb-n, vb-n megbízhatóbb éremszerző, mint Egerszegi Krisztina. Az egész ország Egérkéje. Mindaddig, amíg egy nagygyűlésen Egerszegi Krisztina kilépett aranyéremgyűjtő szerepéből, és úgy gondolta, ennyi siker felhatalmazza arra, hogy önmaga legyen, s egy levélben hitet tett az Orbán-kormány további működése mellett. Ettől a pillanattól kezdve Egerszegi Krisztina összes aranyérme elszállt a semmibe, lett belőle a jobboldal szekértolója, szerencsétlen megvezetett, a fél ország Egérkéje. És volt olyan hülye, aki ennek hangot adott, és egy másik hülye, jelesül egy újság, aki ennek a bornírt nézetnek nyomdafestéket biztosított.
Nos, azóta nem érdekelnek a sportközvetítések, azóta nem képes megdobogtatni a szívemet a szépen csillogó arany, hiszen csak nézőpont kérdése. Ha Átlagmagyar Bunkó Jancsi tollat ragad, és azt mondja, Kovács Ági csak három megye úszója, vagy Kásás Tamás csak a magyar női nem vízilabdázója, akkor a mi sportolóink nem az éremért küzdenek, hanem párt- és nemi szimpátiákért.
Van aztán egy másik olvasata is az athéni magyar jelenlétnek. Nem tudom, ismerik-e azt a kifejezést, hogy fanatizálás? Ezt megteheti az edző, aki nap mint nap a sportolóival van, és elhiteti velük, hogy az ő szereplésük kifordítja a földet a sarkaiból, az ő győzelmük az ország presztízsét emeli, az ő győzelmük tízmillió magyar győzelme. Folytassam? A sor végén ott áll a sorompónál a sportminiszter, aki a feltételekért és a zökkenőmentes bonyolításért felel. Ezen túl kormánya nevében biztosítja a sportolókat, hogy teljesítményüket egy ország lesi, díjazza és elismeri. Egy jól működő kormány sportminisztere szinkronban van az olimpiai versenyzőkkel, támogatja, segíti és menedzseli sportéletünk kiválóságait. Így van ez, gondolom, Csehországban, Lengyelországban vagy bármelyik normálisan működő nemzetnél. Nem úgy Magyarországon, ahol a sportminiszter, kinek neve Gyurcsány Ferenc, egyszerűen cserben hagyta az olimpia előtt a magyar sportolókat. Ennek a karrierista, KISZ-es nyüzsgöncnek sokkal fontosabb volt, hogy beleüsse az orrát a miniszterelnök megbuktatásába, hogy aztán azonnal odataposhasson és jelentkezhessen utódnak. Mellőle már csak Anettka és Oki hiányoznak a lehetséges kormányfők névsorából.
Tegyük fel, hogy Gyurcsányból miniszterelnök lesz, Isten és a szabad demokraták kegyelméből. Mi történik akkor, ha egy jól fizető gyémántbánya-igazgatói állást hirdetnek az Expressben Dél-Afrika csábító végein? És a hirdetésben azt írják, hogy kelet-európai KISZ-vezéreket keresnek, mert azok értenek igazán a nulla befektetés, gigahaszon elvéhez? Akkor Gyurcsány majd az országát is benne hagyja a slamasztikában?