Rendezői bal

A színházban rendezői balnak mondják, ami a színpadon a színésznek jobb kézre esik. Értelemszerűen minden fordítva értendő. S nincs olyan eset, hogy a játék mögé ne feltételeznének rendezőt. A kormányválság színjátékában ez a rendező vitán felül a Szabad Demokraták Szövetsége. Az a kicsinyke párt, amely foglyul ejtette az MSZP-t, és nem engedi. Látszólag együtt játsszák a darabot, de a valóságban a kistestvér dirigál a nézőtérről.
Medgyessy Péter megpuccsolt miniszterelnök televíziós hattyúdalában, a Friderikusz-show-ban (ott, ahol nemrégiben Demszky Gábor és Wekler Ferenc is magyarázkodott) leszögezte: nem barkochbázunk. Nincs is rá szükség. A két kormányzó pártot összeköti a közös érdek, „hogy lehessen mutyizni különböző ügyekben”. Az autópálya-építésben pedig a mutyizás előtt is négysávos lehetőség nyílik. S hiába mondja Medgyessy, hogy „az SZDSZ-nek (…) szembe kell nézni azokkal a zavaros ügyekkel, (…) amelyek ma körbeveszik”; s hasztalan sejteti, hogy „képzelje el, hogy ha egy miniszterelnök nem tudna többet, mint önök” ezekről a zavaros ügyekről – ha egyszer a zavaros (korábbi miniszterelnöki jelzőhasználattal: korrupt) párt úgy dönt, hogy megrendült a bizalma a kormányfőben. A kormányfőt persze e nyilvánvaló zsaroló szituációban is megvédhetnék saját szocialistái, de nem teszik. Beint nekik a rendezői bal.
Medgyessy most úgy látja: „az SZDSZ mindent megtesz, hogy saját renoméját tönkretegye”, továbbá „a Szocialista Párt mindent megtesz, hogy ő is saját magát szétverje”. Azaz a koalíció ebben is egységes. Legfőképp azonban abban, hogy hátba kellett szúrni Medgyessyt. Hiába mondja a felültetett miniszterelnök, hogy „a puccshoz is az embernek valamifajta tehetsége kell legyen” – Kuncze Gábor és Kovács László kipróbált csapatai tehetségesek a puccsolásban. Az egyik kiterveli az elszabadult hajóágyúként viselkedő kormányfő hatástalanítását, a másik előzékenyen végrehajtja. Ez a – saját elvtársait sem kímélő – harcmodor fölöttébb ismerős: a koncepciós perek idejéből, sőt még előbbről, az illegalitásból.
Medgyessy moralizál olyan közegben, ahol az erkölcs fogalma elhomályosult. Szövetséget, házasságot kötött a szocialistákkal, ők meg – mondja keserűen – „a jóban kitartottak mellettem”. Az árulást „silány emberi magatartásnak” minősíti, „tettetésnek” és „álnokságnak”; s ebben újfent felfedezhetjük a „gyárilag naiv” politikus rácsudálkozását: létezik, hogy ne tudta volna, miféle társaságba keveredik? „Ezzel a két párttal én egy fészekben voltam. Nem akarok a fészekbe piszkítani, de van véleményem, és ez a vélemény nem túlságosan dicsérő” – összegzi a vele történteket. Dicsérgetésre azonban azóta sem igen van oka: míg például Lendvai Ildikó szerint már réges-rég beleegyezett a konstruktív bizalmatlansági indítványba, az interjúban még lebegteti, mégis inkább a lemondást válassza-e. Kettejük közül valamelyikük hazudik – s ebben a helyzetben Medgyessynek fűződik ehhez kevesebb érdeke. Megalázták, jószerivel még „nehéz szívvel, de felemelt fejjel” sem engedik távozni, hiszen eddigi miniszterei is kénytelenek ellene szavazni a parlamentben – s jószerivel egyetlen fegyvere maradt a kíméletes bánásmód kikényszerítésére: a fenyegetés, hogy nekiül megírni az emlékiratait, s abban majd mindent kitálal a koalíciónak és pártjainak fészekmeleg világáról.
Medgyessy – bevallása szerint – előzetesen elmondta az MSZP-nek, mire készül, s ők feltehetőleg továbbadták az aranyat érő információt a koalíciós társnak. Bezárult a kör. A rendezői mutatóujj beintett, az előadás megkezdődött. A vastaps egyelőre várat magára.