„Még nyílnak a völgyben…” – de már nem soká. A vadgesztenye sárgul, a fecskék elrepültek, egyre korábban sötétedik, és többet kell várni a pirkadatra. Kicsit szomorkás hónap a szeptember, kivált a vége.
Az idei még inkább. Huszonhetedikén erősen besötétedik az ország fölött, immár hivatalosan is új komédia kezdődik, érkezik, hivatalba lép az „öregecskedő” lányok, asszonyok kedvence, a fiatalocska illuzionista. Mintha nem érte volna elég csapás ezt a szerencsétlen nemzetet, tatárjárás, törökdúlás, osztrák önkény, „ideiglenesen” itt tartózkodó jótevők, árvíz, sáskajárás, búbópestis, Bácsfi Diána – most érkezik egy nagyra nőtt KISZ-ember. A csodafegyver.
Szomorú ősz elé nézünk, kedveseim. És arra még jön a tél. De meszsze az a tavasz! A kétezer-hatos. Vajon törvényszerű-e, hogy ezt a jobb sorsra érdemes országot időről időre idegen szívű pufajkások, számozott ügynökök, kémek, megtollasodott habókosok, átvedlett mozgalmárok vezessék? Az élet persze előbb-utóbb rendet csinál. De mikor? Előbb? Utóbb? Ezek a kisiklott négy esztendők sorsokat visznek el rossz irányba, pályákat roppantanak ketté, ígéretes reményeket húznak keresztül. Egy rendkívüli pártkongresszus az ország nyakába ültet egy puccsista, karrierista, törtető ifjúkommunistát, aki stabil, nagy jólétről beszél? Boldogult Antall József foroghat a sírjában…
Mégis. Valahogy át kell vészelni a percemberek dáridóját – meg aztán más lehetőségünk úgy sincs. Másfél év alatt csak nem fog megöregecskedni az ország eszét használó fele.
„Még nyílnak a völgyben…” És fognak még nyílni.
origo.hu
Éles lőfegyverrel próbálta rendezni a kocsmai vitát, döbbenet, hogy milyen büntetést kaphat
