MI A MAGYAR?

K O R K É P

Vasárnap reggel ügyesen felöltözök. Elmentünk a templomba, utána kijöttünk, akkor, na menjünk a táncba! Elmentünk a táncba, felállunk, persze a pad üres volt, mer’ a nézőközönség csak az ablakon – az anyák meg az asszonyságok ezek csak az ablakon tekintettek bé, a pad üres volt kereken a táncba, aztán a házba, hát mikor kiültünk, vagy 4–5 vistai legény, olyan ügyesebbek, mint én, akik tudtak táncolni legényest. Fiuk, az odavalók mind táncoltak az egészen.
(…) Mikor látják, hogy nekikezdek táncolni, na azt mondták a fiuk: héj ez nem úgy táncol, mint mi, mind megállott az egisz. Nem táncolták. Azt mondják nekem: Mátyás álljon meg, ne táncoljon! Akkor megállok egy kiség, gondolom: Mi a fene? Hát vajjon mér’? Egyszer mondják, hogy táncoljak, most meg mondják már mingyán, hogy ne táncoljak? Na jó, hát nem táncolok, hát lássuk mi lesz?
Rögtön elszaladt az egyik fiú a román táncba. Mer’ két tánc volt, a románoknak külön, azok táncoltak az ük táncikba… Nem, nem mentem el oda. Én a magyar táncba mentem, mér’ menjek, nem tudtam románosan táncolni, hát nem mentem oda. Magyar táncba vagyok. Aztán egyszer látom, jön egy fiú egy román legénnyel, egy magyar legény, és egy román legény… Olyan forma legények voltak, mind én, ők is olyan 17–18 évesek, hát én is 17 éves voltam akkor. Mikor béjönnek a táncba, jön egy román legény bé a táncba, s állunk ott ketten szembe, nízzük egymást. Mondja a fiú nekem úgy: „Menjen, na táncoljon, mi csinálja” – aszongya. Pont így mondta, ilyen, ilyen törött szóval, mer’ nem tudta jól mondani tisztán magyarul, hogy na, tessék táncoljon vagy menjen maga táncoljon hamarább, hanem azt mondja: „Menjen, na táncoljon, mi csinálja?” Mondom: „Menj te hamarább!” Hár akkor már látta a fiú, hogy én nem fogtam hozzá, akkor ü persze, ü hozzá fogott táncolni.
Hát táncolt is egyet s akkor megállt. Gondoltam: ejnye hát ez, ez nem versenytánc?! Szökdösött ü ott, úgy ahogy tüle tölött… De gondoltam magamba… Á nem, meg se közelítette az én táncomat. Csapta a csizmát, ott pofozta s ugrált, de gondoltam magamba: Na megállj, mert te biztosan most csak markíroztál, hogy te így-úgy meg… Nem, azért mert ez a szó ügy jön ki, hogy ha markírozok, ő gondolja ű gyön csinál egy gyenge táncot hamarább, s akkor mikor látja, hogy én most táncolok egyet, akkor majd ü elégedett, aztán akkor táncol egy olyant, hogy ü akkor lerak ingemet. Hátha versenytáncrul van szó, akkor, akkor mindenesetre az ember összeszedi a jobb figurákat, aztán megcsinálja, hogy a másik azt ne tudja csinálni. Mikor megáll s gondoltam: Má mindegy, te úgy táncoltál, ahogy táncoltál, de én úgy táncolok, ahogy tudok. Én nem csinálom a gyenge figurát, csinálom a jobbakat. Neki kezdek aztán ügyesen táncolni. A zenészek mikor nekifogtak látták, hogy én neki fogtam táncolni, még a nótát is kicserélte, már nem is azt húzta, amelyiket elsőbe… Pontosan, pontosan. Aztán ügyesen muzsikáltak a zenészek, osztán akkor egy olyant táncoltam egyet, ahogy szoktuk mondani magyarosan: le a kalappal. Amikor nekikezdtem, csináltam 4-5 figurát, má’ akkor azt mondta a fiú: nahát mondjátok meg neki, hogy én is megtanulom azokat a figurákat, s aztán akkor én is úgy fogok táncolni, mint ő. Akkor avval már ki is ment a szobából. Rendbe van. Én táncoltam, s mikor félbehagyom, mingyá’ elkezdte a zenész a lassú csárdást.
(…) Szokták mondani hogy: Hát táncoltasd meg ügyesen azt a kislányt! S mingyár’ ott meg kellett táncoltatni, mer’ a leányok ott úgy nagyon csóválták a feneküket.
(Mátyás István visszaemlékezései. Részlet. In: Martin György: Mátyás István „Mundruc”. Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata. Mezőgazda Kiadó, 2004)