Roncstársadalmak

S z i g e t v i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Nem kellőképpen köztudott, hogy az utóbbi évtizedekben a fiatalok nevelésében a szórakoztatóipar átvette az irányítást a családoktól és az iskoláktól. Ez nem lenne baj, ha a szórakoztatóipar jobb nevelője lenne a fiatalságnak, mint a család és az iskola volt. Sajnos azonban a helyzet fordított. Monroe E. Price nemrég magyarul is megjelent könyvében kimutatja: „A televíziós kultúra – melynek lényege az azonnali vágykielégítés, a tekintélyrombolás és a polgári öntudat felcserélése a fogyasztói szemlélettel – alá tudná ásni és valószínűleg alá is ásná a demokratikus intézmények kiépítésének folyamatát.” Sajnos a család és az iskola nevelői szerepe is távol áll a kívánatostól. A szórakoztatóipar azonban azt a fogyasztói szemléletet terjeszti, amely szerint az emberi lélek csak pótszer azoknak, akik az anyagi sikerek terén kudarcot vallottak. Felmérések szerint összességében elmondható, hogy a médiát általában a fogyasztói szemlélet közvetítése határozza meg. Képi világában nagyon erőteljes, szinte diktatórikus médiakörnyezet vesz minket körül, amelynek rendkívül nehéz ellenállni. Az ego és a test soha nem látott mértékben túlértékelődik, a boldogság pedig kizárólag a fogyasztáshoz kötődik ebben a materialista kultúrában. A materializmus pedig – az Oxford English Dictionary megfogalmazásában – „az anyagi szükségletek és vágyak iránti elkötelezettség a spirituális megfontolások elhanyagolása mellett; kizárólag anyagi érdekek által vezérelt életmód, vélemény vagy hajlam”.

Egyre nyilvánvalóbb napjainkban, hogy növekszik a fiatalok és a felnőtt társadalom közötti konfliktus. Valószínűleg e folyamatok következménye a korábbinál sokrétűbb, önálló ifjúsági kultúra kialakulása, amelyet azonban egyoldalúan a fogyasztói szemlélet határoz meg. A fiatalok leginkább önálló tevékenysége a szórakozás, a zenehallgatásban azonosulnak a zene közvetítette érzésekkel, és amikor ez életvitelszerűen ismétlődővé válik, az önazonosság alapjaként szolgál. Így alakul ki egy nihilista, „minden mindegy”, destruktív, élvezetközpontú „világnézet”, amely az egész motivációs, jellemfejlődési és értékbefogadási, -átadási rendszert ássa alá – írja Mészáros György a techno-house szubkultúra és az iskolai nevelés kapcsolatáról. Egy 2003-as USA-beli közvélemény-kutatás eredménye szerint bár a tv az emberek elsődleges médiaeszköze, a kedvenc médiatevékenységük még mindig a zenehallgatás. És milyen ez a zene? Egy internetes hozzászóló megfogalmazásában: „Magyarország szinte összes kereskedelmi rádiója (beleértve ezt is, most törölhetsz, kedves moderátor…) egyéniségtelen kommersz mocskot sugároz nektek!” Vajon mikorra érünk a nihilista társadalomba?
Nem véletlen, hogy nő a konfliktus a fiatalok és az iskola között. Minden iskola egyre inkább a tanulók motiválatlanságával, szembenállásával küszködik. Sok azonos probléma kerül a felszínre: például a közöny, az iskolával szemben mélyülő elégedetlenség, a negatív iskolai attitűd – amit a kortárs kultúrából vettek át. „A tanárnak egyre inkább éppoly véletlenszerűen lesz vagy nem lesz tekintélye, mint a börtönőrnek” – írja Willis Paul nemrég magyarul is megjelent könyvében. A családi és iskolai nevelés célja a kiművelt egyén, aki képes és kész arra, hogy alkotó, gyakorlati, kritikai viszonyt teremtsen a társadalmi-egyéni lét egészével. Érett, önálló személyiség a cél, aki képességei teljét kibontakoztatva a társadalom javára tudja fordítani adottságait, emberi erőforrásait. A szórakoztatóipar célja engedelmes, kritikátlan, szolgalelkű fogyasztó kinevelése, akinek ők diktálják, miért lelkesedjen: az extremitásokért, devianciákért, az erőszakért, a lélek nélküli testiségért, a homoszexualitásért, a parttalan toleranciáért stb. Tény, hogy korunkban már nemcsak nevelésről, pozitív értékekre irányuló szervezett tevékenységről, hanem ellennevelésről, ellenkultúráról is beszélhetünk.
Mert léteznek a nevelésnek komoly ellenfelei modern társadalmunkban, ahogy az már a pedagógusképzés „neveléselmélet” tantárgyában a tananyagba is bekerült. Ilyen az idomítás, amelynek az a célja, hogy az ember gépiesen, gondolkodás nélkül cselekedjék. Az idomítás a neveléselmélet szerint olyan nevelési forma, amely feltétlen alárendelésre épül, így kizárja a gyermek, a fiatal, a felnőtt cselekvő hozzájárulását saját képzéséhez. A modern szórakoztatóipar fő profilja az idomítás. Az elmélet szerint a nevelés második ellenfele a félrenevelés. A csúsztatások technikáját magas fokon űző, a hagyományos értékrendszert gőzerővel torzító médiák a félrenevelésben is felülmúlhatatlanul jeleskednek. Az ellennevelés további fajtája a manipuláció, amely az ember gyengeségeit használja ki, torzítva az emberek értéktudatát. Az ellennevelés negyedik formája a fanatizálás, amely az elfogultságot rendszeres ismétléssel növelő módszer. A fanatizálás a modern szórakoztatóipar bevett módszere – gondoljunk a kereskedelmi rádiók sűrűn sulykolt önértékelésére: a legjobb zenék rádióját halljátok! Az ellennevelés ötödik válfaja, amelyet a neveléselmélet ismer, a züllesztés: a „tudatos, koncentrált törekvés a célréteg – esetünkben a lakosság zöme – ítélőképességének, ízlésének, kultúrájának lealacsonyítására, egészen a célirányos bűnözővé nevelésig”.
Felmerül a kérdés: vajon nem csökkent-e az ország lakosságának ítélőképessége, ízlése, kultúrájának színvonala az elmúlt évtizedekben? És ha igen, milyen szerepet játszott ebben a kritikátlan toleranciával fogadott szórakoztatóipar? Vajon felmenthetjük-e a külföldi monopóliumok által irányított kereskedelmi tévéket, rádiókat a züllesztés vádja alól? Vajon lehet-e más hatása a tévében népszerűsített gyilkosságfilmeknek, erőszakkultusznak, egyoldalú testiségkultusznak, a lealacsonyító humorizálásnak? Arra az eredményre jutottunk, hogy a médiumok az ellennevelés mindegyik módszerét bevetik. Ha társadalmunk fenn akar maradni, meg kell találni az életveszélyes hatásrendszer elleni védekezés módját. Ehhez pedig minden érintett, minden kulturális intézmény, minden pedagógusszervezet összefogására van szükség.
Johnson és munkatársai 2002-ben a világ egyik legrangosabb tudományos folyóiratában, a Science-ben hozták nyilvánosságra tizenhét éven át tartó vizsgálatsorozatuk eredményeit. Az USA csúcsidőben sugárzott tévéműsoraiban egy óra alatt négy erőszakos cselekmény látható, a gyermekműsorokban pedig 22 (!). Eredményeik szerint azon nők, akik kamaszkorukban naponta kevesebb mint egy órát nézik a tévét, a későbbiekben csak elvétve követnek el agresszív, erőszakos cselekményt. A 14 éves fiúknak, akik naponta egy óránál kevesebbet tévéznek, később 9 százalékuk követ el agresszív cselekményt. Azon férfiak, akik 22 évesen naponta kevesebb mint egy órán át néznek tévét, 15 százalékban követnek el agresszív cselekményt. Azon 14 éves fiúknak, akik naponta több mint 3 órán át néznek tévét, később 45 százalékuk követ el agresszív cselekményt! Az Amerikai Orvosok Egyesülete és öt kiemelkedő egészségügyi szervezet egyetértésre jutott abban, hogy „az adatok elsöprő mértékben mutatnak rá egy oksági kapcsolatra a média erőszaksugallata és egyes gyermekek agresszív viselkedése között”. A világ egyik vezető orvosi lapja, a Lancet idei számában megjelent tanulmány szerint a gyerekeknek nem szabadna naponta egy óránál többet eltölteniük a képernyő előtt, mert így már húszas éveikre rossz lesz az egészségi állapotuk. Ha a tévézés ilyen mértékben ártalmas, nem állhatunk messze a valóságtól, hogy a gagyi zene rendszeres hallgatása is károsít. Kimutatták azt is, a reklámokban rendszeresen szereplő, legszebb emberi tulajdonságainkra utaló jelzők a hozzájuk kapcsolt üzleti tartalom révén elkoptatják, kifordítják értékrendünket, kiégetté és cinikussá tesznek bennünket, de elsősorban a fiatalokat.

Már száz évvel ezelőtt Kodály Zoltán felismerte, hogy kultúránk alapja zenei anyanyelvünk, a magyar népdal, és hogy csakis a gyermekkorban elkezdődött rendszeres zenei nevelés vértezhet fel bennünket a modern zenei ártalmak lélekölő hatásai ellen. Németh László az 1960-as években figyelmeztetett: „Az, hogy a zene milyen közérzetre szoktatja egy nemzet fiait s főként a fiatalt, eldöntheti civilizatorikus hovatartozását. A pedagógiának központi kérdése tehát, hogy milyen zenére kapatja azt, akit nevel.” Széles körű társadalmi vizsgálatok alátámasztották, hogy az élet értelmébe vetett hit, bizalom, az úgynevezett koherenciaélmény az életminőség legfontosabb meghatározója. Életfontosságú tehát a minőség-ellenőrzés bevezetése az iskolák után a társadalmat nevelő legfontosabb tényező, a sajtó és a szórakoztatóipar területén.
A „korszerű”, fogyasztói embertípus nem azért nézi a tévét, hallgatja válogatás nélkül a gagyi zenét, mert érdekli a műsor, hanem azért, mert erre az életformára nevelték. A neveléselmélet felismerte, hogy a negatív emberformáló tevékenységek többnyire igen sikeresek, mert éppen a deviáns magatartás rendszeresen ismétlődő mintáit építik be közvetett befolyásolással lelkivilágunkba.
Az ember belső világának elgépiesedése a szórakoztatóipar, a gépzene, a fogyasztói szemlélet hatása. És ez a felismerés adja meg a megoldás kulcsát! Ha ugyanis belső világunk elgépiesedése a baj, akkor belső világunk felélesztése a gyógyír! Belső érzékelésünket, kíváncsiságunkat, fogékonyságunkat, érdeklődésünket kell felébreszteni, fejleszteni. Fáradt, kiégett fiatalok helyett eleven, érző lényeket kell nevelnünk. Ez persze nem megy máról holnapra, és a fogékonyságot még a negatív minta beültetése előtt kell ápolni és fejleszteni, hogy érzéketlen nihilisták helyett eleven lények vegyenek körül bennünket. Társadalmi szinten az emberek elgépiesítése óriási veszteség. A társadalom motorját ugyanis az emberi erőforrások adják. Az ember hatékonyabban él, teremt és termel emberként, mint gépként. Az embernek több az emberi adottsága, mint géppé válási képessége. Pusztán gazdasági megfontolásból is hasznosabb az életet szerető ember a társadalom számára, mint az az elgépiesedett konzumidióta, amivé nevelni igyekeznek bennünket. A társadalom egésze számára sokkal inkább érdemes az embert tökéletesíteni, mint elgépiesíteni. A társadalom viszont csak akkor tudja érvényesíteni alapvető érdekeit, értékeit, sőt puszta megmaradását, ha módszeresen törekszik rá, hogy megtalálja az egységes fellépés módját. Mi a megoldás? Kodály Zoltán már száz éve felfedezte, és nyomában az egész világon elterjedt a zenei nevelés Kodály-módszere, az énekelt magyar népzenére épülő rendszeres zenei nevelés. A nevelésnek kora gyermekkortól zenei érzékelésünk fejlesztését kell segítenie. Zenei anyanyelvünk a magyar népzene. A multicégek istállóiban kitenyésztett műzene helyett a magyar népzenével, zenei anyanyelvünkkel kell beoltani minden gyermeket már az óvodától kezdve. A magyar népzene a gyermeki lélek számára az anyatej, a multicégek zenéje a Maggi kocka, az életvitelszerű fogyasztás esetén rákot okozó hamburger. A magyar népzenén felnövő gyermek annak nő fel, aminek született, a gagyi zenén felnövő fiatal pedig másnak. Örömteli, életteli, élményszámba menő, együtt énekelt magyar népzenével legalább napi egy órában gyermekeinket az óvodáskortól egészen a felnőttkorig és tovább megörvendeztetni – ez vezet megoldásra.

A népzenei nevelés sokoldalúan fejleszti az ember képességeit, összpontosító készségét, érzésvilágát, természetes beidegződéseit. A tapasztalat megmutatta, hogy azok a gyermekek, akik naponta részesülnek rendszeres zenei nevelésben, amelynek éneklés az alapja, minden más tárgyban is ügyesebbek, jobban haladnak, mint társaik, akiknek csak heti két énekórájuk van. A népzene fejleszti az átélést, csiszolja a felfogóképességet, növeli az érintettség érzését, a motiváltságot, élesíti az emlékezőképességet, kiműveli a kifejezőkészséget, gazdagítja a képzeletet, a finoman fogékony érzésvilágot. A gyors összefüggés-teremtés és az összpontosító figyelem kifejleszti a matematikai készséget – nem véletlen a zenei és matematikai készségek szoros kapcsolata! A zenei nevelés éppen azokon a pontokon épít, ahol a fogyasztói ellennevelés zülleszt. Amerikai vizsgálatok kimutatták, hogy a hátrányos helyzetű színes bőrű gyermekek, a nehezen civilizálható csoportok a Kodály-módszerű rendszeres zenei nevelés hatására minden irányban pozitív fejlődést mutattak! Nem lehet eléggé becsülni ezen tények jelentőségét.
Ha bármely társadalom egyszer elszánná magát, hogy felveszi a kesztyűt, tudomásul veszi az élet kihívását, a mai helyzetet, és a társadalmat emberibbé akarja tenni, biztos és gyors módszer áll rendelkezésére, aminek alapja a Kodály-módszer. A Kodály-módszert világszerte sok országban nagy sikerrel vezették be, évtizedes tapasztalatok igazolják emberré nevelő hatását. Leo Keltenberg nemzetközi társaságot hívott életre, amelynek célja: „emberségre nevelés zenével és zenén keresztül”. A Kodály-módszert nemcsak az iskolákba, hanem – tekintettel a média előretörésére a társadalom ellennevelésében – az egész társadalomba, így a médiába is be kellene vezetni. A mai társadalmak emberi erőforrásaik több mint kilencven százalékát elvesztegetik. És ami a legszörnyűbb: emberek milliárdjainak életét nyomorítják meg nemzedékeken át. Ha a magyar társadalom valamikor elszánja magát a züllés lefékezésére, ott a kipróbált, kész technika, a Kodály-módszer. Ez lehetne az első és nem kis lépés roncstársadalmaink emberségesebbé formálásának folyamatában.

A szerző csillagász, zenész