Csillagok alatt

Teréz néni az estével együtt osont be a kiskapun, hóna alatt szorongatva a kopott sámlit. Emlékszem: mindig ő jött elsőnek, hogy jó helyet nézzen ki magának a kukoricarakás mellett. Az öregasszonyt követték aztán a többiek: a szomszéd Pista bácsi büdös pipájával, csak úgy lengett utána a szűzdohány kaparó füstje. Mire felragyogtak a csillagok az égen, már teljes volt a kukoricafosztásra összesereglettek száma.
Az én gyermekkoromban még nem ismerték a betakarító kombájnokat. A kukoricacsöveket is csuhéstul tépték le a szárról, kupacokba hányták, majd szekéren hazahordták az udvarra. Fosztás után került a góréba. Rendszerint kalákában fosztottak, jó alkalom volt ez a könnyű munka a beszélgetésre, mesemondásra. Olyan volt, mint valamikor nagyon régen a sokat megénekelt fonó. Alkalom a hagyományőrzésre, akár egy szabadtéri kultúrháznak is beillett.
A gyerekek is részt vehettek a fosztásban, és hallgathatták ámulva az idősebbek háborús hőstetteiről szóló visszaemlékezéseket, a falu alakulását formáló eseményeket, de elődeink életéről is képet kaphattak. Én fosztás közben hallottam Tercsi néni meséjét Csaba királyfiról. Meg egy hatalmas birodalomról, amely valaha Magyarország volt. Abban az időben még lovakon vágtattak a hősök, karddal csatároztak, nem kímélve az ellenséget.
De felelevenítette ilyenkor az emlékezet a régi kópéságokat is, szóltak néha nagy tüzekről és napokig tartó lakodalmakról, betyárokról, mint amilyen Rózsa Sándor is volt. Kiss Örzse néni, aki már az én gyermekkoromban kilencvenesztendős volt, azt híresztelte, hogy ő Rózsa Sándor szeretője volt, igazi babája.
„Amikor Sándor Szeged környékén portyázott, sokszor előfordult, hogy lóhátra pattant, és meg sem állt Temerinig, jött az akkor még süldő korban lévő Örzsi nénihez. Nem kopogtatott, nem rugdosta meg a kiskaput, hanem megsarkantyúzta a paripáját, és átugratott vele a kapun. Hát ilyen volt Sándor…”
Kukoricafosztás közben hallottam az öreg Varga szerencséjéről is, valamikor tele volt vele a falu… Varga Pista szegény földműves volt, a Gyepsoron lakott nádfedelű házban. Egy éjszaka arra lett figyelmes, hogy tűz lángolt fel a kertje végében. „A lidérc!” – kapott a szívéhez, majd nyomban ásót ragadott, és ásni kezdett az orgonabokor mögött. A lidérc! Mindenki abban reménykedett, hogy egyszer meglátja a fényt, és szerencséje lesz.
Arról aztán nem mesélt az öreg Varga, hogy mit talált az orgonabokor mögött, de elhírlett a faluban, hogy mesés kincsre lelhetett. Azóta a Vargák között ő a Kincses Varga. Merthogy Temerinben minden Vargának van előneve, olyan sok van belőlük. Így például Kincses Varga, Templom Varga, Nagy Varga, Kis Varga, Pipás Varga, és felsorolni is hosszú lenne a többi Vargát.
Eljárt hozzánk kukoricafosztásra az öreg Zavakó Feri bácsi is, aki valaha híres vőfély volt. Nemcsak vendéghívogató vőfély, hanem a nagy búcsúztatás levezénylője is: a menyasszonyt külön-külön minden hozzátartozójától elbúcsúztatta, elköszönt helyette a családtól, anyától, apától, testvérektől. Ismert minden rigmust, így kezdte: „Mielőtt elvinné a ház virágszálát, hadd mondanám én el az ő búcsúztatását, ő nem folytathatja szíve zokogását, azért mondom én el szíve sóhajtását…” De tudta az ételek felhordását kísérő rigmusokat s a lakodalmas menet vonulása közben felhangzó csujjogatások csípős versikéit is: „Örzse néni a szilvásba, majd megszakad az ivásba!”
Alkoholt nem fogyasztottak a kukoricafosztók, de ahol szőlő volt, ott mustot kaptak, mert a kukoricatörés egybeesett a szürettel. Mi, gyerekek a mesét hallgatva közben elaludtunk, apám vitt ölében az ágyamra. De az idősebbek még maradtak: csodálatos volt ilyenkor a csillagos ég… Mindezt azért meséltem el, mert hallottam, hogy megkezdődött a kukorica betakarítása. Már gépek végzik a nagyját, és nincs fosztás. Fejlődött a mezőgazdaság, könnyebb lett a munka, gazdagabbak lettünk. Vagy ki tudja?
Szegényebbek?