Lezsáktalanítás

Háromnapos ultimátumot adott a Dávid–Boross-féle Magyar Demokrata Fórum Lezsák Sándornak, hogy pakoljon össze önként és vigye az irháját. Ez igazán szép és emelkedett motívum. Az MDF eredetileg keresztény-konzervatív politikai alakulatnak indult: a lezsáktalanítók tudat alatt nyilván abban reménykednek, hogy harmadnapra feltámad a párt is tetszhalottaiból, s hajdani dicsőségében ragyog majd fel előttünk, ha a lakiteleki sátorverő meghozza a megváltó áldozatot.
Csakhogy ez korántsem keresztény tempó. Elég nehéz például elképzelni, hogy a Vatikán aktuálteológiai megfontolásokból felszólítja Simon Pétert, hogy három napon belül hagyja el az egyház szentjeinek gyülekezetét. Mielőtt még bárki is blaszfémiával vagy bűnös aránytévesztéssel vádolna, sietek leszögezni: Lezsák esendő politikus, kétségtelen erényei ellenére temérdek hibával és csökevénnyel – ahogyan ez az egész hazai (meg nem hazai) politikai garnitúráról elmondható. Volt azonban egy megszentelt pillanat, amivel kitörölhetetlenül beírta magát a magyar történelembe: nemcsak elméletben, de gyakorlatban is szembeszegült a kádári diktatúrával, a négy évtizedet megért egypártrendszerrel. Nemcsak egy politikai mozgalomnak (MDF) és egy politikai pártnak (MDF) az alapító atyja tehát, hanem egy többpártrendszeri demokráciának is (Magyar Köztársaság). Nos, ezt az embert akarják most holmi percemberkék kiebrudalni abból a pártból, aminek még a nevét is ő adta.
„Engem az MDF-ből sem kitessékelni, sem kizárni nem lehet, mint ahogy csak jogi úton lehet elűzni azokat a társaimat is, akikkel egykor az MDF-et létrehoztuk” – fogalmazott közleményében roppant naivul az érintett. Naiv, hiszen ki lehet tessékelni, ki lehet zárni. (Bár a jogszerűségben Dávidék nem kifejezetten erősek: igazságügy-miniszterként nem sikerült elegendő tapasztalatra szert tenni például a frakciótörvényesség terén.) Az más kérdés, hogy Lezsákot nem volna szabad kitessékelni, nem volna szabad kizárni. A neofiták kicsinyes bosszúja ez az alapító atyán, aki akkor volt bátor, amikor mások még javában a kádári típusú karrierjüket egyengették. Boross Péter már miniszterként lépett be az MDF-be, Dávid Ibolya 1992-ben. Hol voltak akkor, amikor az ég dörgött? S nem pirulnak-e reggelente a borotválkozó- és piperetükör előtt?
„Ha Lezsák Sándor nem lett volna, akkor sokan feltehetnék a kérdést, politizálhatnának-e a mai demokráciában” – fogalmazott Ékes József képviselő, hozzátéve: Lezsákot magasra kéne emelni, nem a sárba taposni. Merthogy ő nem az az ember, aki 1993-ban elvesztette a tagkönyvét és 2002-ben megtalálta. Viszont az az ember – teszem hozzá –, akinek, akárcsak tizenhét éve, ma is az van
a száján, ami a szívén. Most épp azt mondja: az MDF-nek nem
a balliberális centrumban van a helye, ahová jelenlegi vezetői és
a vezetők tanácsadói pozicionálnák. Ezért akarnak útilaput kötni a talpára. A dávidista frakcióvezetőnek, a törvénytelenség bajnokának az árfolyama az MDF-es tőzsdén manapság magasabban áll, mint a lakiteleki eredetmondáé. S egyébként is rossz idők járnak az alapító atyákra. Kis János önként hagyta el az elfajult SZDSZ-t – Lezsáknak feltehetőleg erőszakkal teszik ki a szűrét az elfajult MDF-ből. (Kövér László, a Fidesz egyes számú párttagkönyvének tulajdonosa egyelőre nincs veszélyben.) Tamás Gáspár Miklós egy minapi interjújában sikertelennek minősítette a rendszerváltozást, s e sikertelenségben a saját személyes felelősségét is elismerte. Úgy látszik: nekünk, akiknek voltak valamelyes illúzióink a rendszerváltoztatás pátoszát illetően, ideje kijózanodnunk. A Dávidok és Kunczék ideje jön.