(Natasa idomítható-e…)

Én nem tudom, hogy Natasa, ha tudna újságot olvasni, tévét nézni és kommunikálni, legalább Medgyessy- szinten, miként vélekedne az aktuális politikai eseményekről, amelyek annyira aktuálisak, hogy szinte követhetetlenek. (A Medgyessyvel kapcsolatos fenti pikírt megjegyzésemet bizonyos mértékig visszavonom, mert úgy vettem észre, hogy bánatában vagy kínjában volt miniszterelnökünk szinte megtanult beszélni, az új meg már-már shakespeare-i szinten szövi a szót.)
Egyébként, ha már itt tartunk, Natasa felettébb pragmatikus, s ebben a minőségben szereti, ha nagy a jólét. Mármint a saját jóléte. A másoké kevésbé érdekli, ám néha irritálja. Ha fel akarom boszszantani, azt mondom neki: „Gyere, menjünk, adjunk enni a halacskáknak.” A halacskák a kis kerti tó lakói: egy ponty, öt kárász, két naphal és ismeretlen számú aranyhal. Ugyanis a néhány aranyhal közül egyik-másik leívott, az apróságok csak úgy nyüzsögtek, ám a később telepített naphalak valószínűleg alaposan csökkentették a létszámukat. Ez a vegyes társaság mirelit csemegekukoricát, nyűvet és kutyatápot fogyaszt, meg természetesen különböző vízbe hulló rovarokat és a mocsári növényzeten megtelepedő ezt és amazt. A tó egyensúlyban van, a vize tiszta, mint egy hegyi pataké, szélcsendes időben lelátni a fenekéig.
A halacskák etetésének hírére Natasa eszeveszett ugatásban tör ki, amit felfoghatnánk az öröm (szolidaritás) jelének is, de inkább azt hiszem, hogy a legtisztább (emberi) érzelemből, az irigységből fakad. Ami a csodálatos, úgy látszik, nem a kutyatápot irigyli, hanem a kukoricát. Odamegyünk a tó partjára, kezemben egy fehér csésze, tele szép sárga tengeriszemekkel, Natasa ugrándozik és csahol, a halak (becs’ szó) a csésze láttán felsorakoznak a szokott helyen. Nagy sürgölődés támad, végül méltóságteljesen előbukkan a vízi növényzet közül a ponty is, mindenki (Natasa is) tátott szájjal várja, hogy a csésze tartalmát a vízbe öntsem. Natasa egészen előrehajol, már-már leküzdve víziszonyát, s sóvárogva nézi, miképp tűnik el a sok finom (számára emészthetetlen) kukorica a halacskák szájában. Néha már attól lehet tartani, hogy kedves spánielem beleesik a tóba, amikor körberohangál. Egyébként két macskát is rendkívül érdekel a vízi világ. Persze őket nem a kukorica vonzza, a halacskákra pályáznak egészen ördögi módon: a mancsukkal kavarják a vizet, hogy pánikot keltsenek. Úgy dolgoznak egymás keze alá, mint Kovács és Medgyessy. Bocs. Akarom mondani, Kovács és Gyurcsány, vagy az se. Szóval Natasa a magyar populáció legállandóbb és legmaradandóbb érzeményével, az irigységgel dicsekedhet, és nincs olyan jólét, ami neki elég nagy és stabil volna.
Természetesen bizonyos szellemi dolgok is vonzzák. Legkedvesebb játéka újabban a keresés. Ez abból áll, hogy közlöm vele, miszerint most keresést játsszunk, három szem csokidropszot rejtek a tenyerembe, megszagoltatom vele, utána becsukom a konyhába, a csokiszemeket pedig elrejtem a lakás különböző pontjain. Miután kiengedem, Natasa elképesztő igyekezettel keresni kezd, hosszú orrát magasba tartva szimatol, néha fel is ugrik, úgy szaglász körbe, ilyenkor egy idomított fókára emlékeztet. Bárhová rejtem a dropszot, megtalálja. Nem szeretnék kokain lenni ott, ahol Natasa a keresőkutya.
Egyébként szilárd jellem. Pacsit bárkinek ad, de kizárólag akkor, ha biztos benne, hogy az illető másik kezében valami jóféle falat van. Ilyenkor kissé idegesen villámgyors pacsikat ad, akár ötöt-hatot. Ha azonban nincs remény egy kis erre-arra, Nati úgy néz a pacsit kérő kézre, mintha ilyesmit most látna először.
Hogy az idomítás csodájának vagy a megvesztegethetőség szobrának nevezhetem-e, én nem tudom…