Skótok-e a skótok?

A napóleoni háborúk idején figyeltek fel az emberek arra, hogy a véres harcok után a csatamezőn vöröslő pipacsok nőttek. Pipacserdő kísérte a későbbi harcok helyszíneit, különösen az első világháború idején. 1915-ben John McGrae skót költő verset írt a flandriai (Flaunder’s Field), Marne folyó melletti, Észak-Franciaországban dúló harcokról, amiben az elhunyt angol, skót és amerikai katonák szimbólumának nevezte a mákfélék e különleges fajtáját, a gyorsan elvirágzó pipacsot. Az első világégés befejezéséig több millió ember maradt a csatamezőkön, amikor is 1918-ban az YMCA-nak, az amerikai és keresztény ifjúsági szervezetnek dolgozó egyik kantinos nő elsőként tűzte ki kabátja hajtókájára a pipacsot, a poppyt. Ettől az időponttól számítják az angolszász országokban ennek a tradíciónak a kezdetét, amely azt is jelentette, hogy aki kitűzte a poppyt november 1-jén, azok az emberek szolidaritást vállaltak a hazájukért elesett katonákkal.
A poppy-hagyomány Nagy-Britanniában ma is élő, különösen Skóciában a mindenszentek napján (halloween), hiszen a skót gárdaezredek vették fel általában először az ellenséggel a harcot, mint a legbátrabb katonák. Nem véletlenül, hogy a legnagyobb vérveszteségeik is nekik voltak. Edinburgh-ban, St. Andrewsban és Dundee-ban, ahol nemrég jártam, november elején az emberek tiszteletüket fejezték ki azzal, hogy kabátjuk hajtókáján ott díszelgett a gombostűvel feltűzött, impregnált papírból készült piros pipacs. Stewart McIntosh, a Dundee-ban, a skót kikötővárosban élő taxisofőr büszkén viselte a szimbólumot, mondván, nagyapja a Somme folyó melletti „állóháború” egyik áldozata volt. Kérdésemre, mit szól ahhoz, hogy Tony Blair brit miniszterelnök a minap a parlamentben viselte a pipacsot, csak enynyit válaszolt: oké! Majd leszegte a fejét, és krákogott egyet, nemtetszését kifejezve, hogy az angolokról érdeklődök, és nem a skótokról. A skót nemzeti büszkeség, a különállásért folytatott harc eggyé kovácsolta a skótokat. Pedig több évszázad után éppen Tony Blair idején írták ki a népszavazást, amelyben a skótok parlamentjük visszaállítása mellett voksolhattak. Az edinburgh-i várban és Skócia minden középületén ott leng az angol lobogó mellett a skót nemzeti zászló, a fehér András-kereszt kék mezőben. Szent András egyébkén Skócia védőszentje. A legendák szerint Szent Andrást Patraszban feszítették X alakú keresztre – amelyet ezért hívnak András-keresztnek –, miután azt mondta, nem méltó arra, hogy ugyanúgy haljon meg, mint Jézus. A szent relikviái a népvándorlás során Skóciába kerültek, így letta kereszt Skócia egyik szimbóluma.
Hogy skótok-e a skótok a közbeszéd értelmében, azt nemigen tapasztaltam. Legalábbis a sört gavallérosan mérik a pubokban. Színültig teli korsónál kevesebbet soha nem kaptam. A hab domború volt, majdnem lecsorgott, mert a sör az üveg pereméig ért. Néhány pubban, amelyekben esténként már többször is megfordultam, asztal- szomszédaim meghívtak egy pint sörre. Természetesen Tennentre, igazi skót sörre. A lager típusú sör itatja magát, de több pinttől (kb. fél liter) már könnyen megszédül az ember. A skótok a whiskyjükről híresek, de legalább annyira nevezetesek a sörkészítésükről is. Meglepődtem, amikor Edingburgh-ban, a Waverly pályaudvar mellett betértem egy kétszáz éves, hatalmas légterű vendéglőbe, amelynek faburkolatú mennyezetét indiai motívumok díszítették, a bárpultja húsz méter hosszan elnyúlt, s mögötte – megszámoltam – huszonkét sörcsapból huszonkétféle sört lehetett választani. Csak néhányat említek a sörökből a világostól a fekete színű Guinnessig. A Tennentről már szóltam, de a barna Stuart Ale, a háromféle McEwans, a Black Gold, a világos színű Miller, a Caledonian és a Harocestoun színesítették a választékot. Nem véletlen ez a népszerűség, hiszen a skót fővárosban csaknem hétszáz pub található, az óvárosi Rose Streeten a legtöbb, amelyek telt házzal üzemelnek. A skótok többsége nem gazdag ember, de a társasági életre, a pubokban elköltött italra láthatóan nem sajnálja a pénzt. Érdekes, hogy minden esetben – akár ételről legyen szó – a fogyasztás előtt rögtön a pultnál kell fizetni. Távozni tehát nem lehet fizetés nélkül. A buszon sem lehet bliccelni. Sorok állnak a buszmegállókban, mert csak egy ajtón lehet le- és felszállni, ugyanis a buszsofőrnél kell megváltani a menetjegyet.
Skóciában barátságosak, szolgálatkészek az emberek, nemcsak egymással, hanem a külföldiekkel is. Kérdésekre, útbaigazítási kérésekre kimerítő választ adnak. A városi közutakon a számunkra furcsa bal oldali közlekedés mellett sincs szabálytalan előzés, dudálás, idegeskedés. A gyakran zöldre váltó gyalogos-átkelőhelyi lámpáknál türelmesen várakoznak az autósok. Már említettem, hogy a rövid idő alatt baráttá vált Stewart McIntosh mennyire büszke skót nemzetiségére. De büszke arra is, hogy neve alapján az ősei klánok voltak, akik meghatározták a kelta eredetű társadalmi rendszert, Skócia történelmét. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, már nem szegte le a fejét, nem krákogott, mint az angolok és németek említésénél, hanem elismerően bólogatott, és azt mondta: igen, a magyaroknak nagy történelmük van! S talán ekkor magukra is gondolt. Mert van közös a sorsunkban: a két nép, a skót és a magyar évszázadokon keresztül küzdött, harcolt a függetlenségéért.
Bár rövid időt töltöttem Skóciában, oldalakat tudnék írni költőjükről, Robert Burnsről, írójukról, Walter Scottról, a legendás edinburgh-i fesztiválról, a ,,rettenthetetlen” William Wallace-ról, a golf fővárosáról, St. Andrewsról, a Loch Nessről és Nessie-ről, a tó szörnyéről, továbbá a számtalan műemlékromról, a skót történelmet visszaidéző kastélyokról, várakról. De én a szürke, gránittömbökből épült lakóházak között az embereket kerestem, a lelket, a szellemet, amely ezt a sokszor esős, ködös országot mégis széppé, barátságossá, élhetővé teszi.
A búcsú Skóciától rendhagyóan sikerült. A kétszázezer lakosú Dundee ékessége a Tay-öbölt a déli parttal összekötő viktoriánus stílusú vasúti híd, amelynek hossza meghaladja a három kilométert. Ide igyekeztem, a vasútállomáshoz. Stewartot kértem, hogy a taxijával vigyen oda. Útközben beszélgettünk a britek iraki szerepvállalásáról. Véleményt erről nem nagyon formált, de megjegyezte: Irakban az épületeket, városrészeket romba döntő gyilkos harc helyén nem terem pipacs, ott nem marad meg. A talányos válasz birtokában búcsúztam el Stewarttól. Az utazás árát nem fogadta el, mondván, ő skót, és a barátság olykor előbbre való az üzletnél.