Még egyszer a magyar fűszerpaprikáról

Ha a szén fekete gyémánt, a magyar fűszerpaprika is megérdemli a piros arany elnevezést. Ezzel a költői szókapcsolattal illették egy darabig a mezőgazdaság szocialista átszervezése után a bátyai termelőszövetkezetet is. Még abban az időben is mintegy 800 holdon termelték – most már nagyüzemi módszerekkel – fűszernövényünket. Viszont még a kései részesművelés sem tudta visszaállítani a korábban betakarítógépekkel, honvédséggel, diák munkaerővel végzett lélektelen munka okozta károkat, ami a paprika becsületén esett.
A Somogyi György által leírt (Magyar Nemzet, november 22.) malmi állapotokat hasonlóak előzték meg már a termelőtéeszekben is. A falubeliek szerint a feldolgozóból a Szovjetunióba szállított sárga színű, ízetlen termékről csak az hihette el, hogy paprika, aki még nem látott igazi házi paprikát. Épp ezért sohasem sikerült a paprikát mint jövedéki terményt mentesíteni az úgynevezett fekete- (vagyis házi) paprika versenyétől. A házi paprika – írja Somogyi – a becsületes és lelkiismeretes termelő és vevőköre számára bizalmi cikk. A kádári államszocializmus idején a minisztériumok vagy a megyei tanácsok kádereitől a rendőrkapitányságokig mindenki, aki csak tehette, feketepaprikát vásárolt és használt háztartásában. Azt hiszem, Kalocsa környékén abban az időben minden házban lehetett házi paprikát vásárolni, csak a boltokban nem.
A nagy szegedi tudós, Bálint Sándor szerint is az egész kalocsai paprikavidéknek Bátya volt a központja. 1905-ben itt építette föl a Szegedről ideszármazott Merkler Lajos a világ legnagyobb paprikamalmát. A paprika a maga képére formálta a falu társadalmát is. Kialakult a termelők, a kikészítők és a kereskedők rétege a parasztság legéletrevalóbb részéből, akik már magukat polgárnak nevezték. A két világháború között 13 hajó- és három dízelmotoros paprikamalom működött Bátyán.
A hamisítás nagykereskedői, nagyüzemi – mondjam így: kapitalista – előzményekre megy vissza. 1903-ban (!), amikor rendkívül kevés paprika termett nálunk, nagykereskedőink jelentős mennyiségű spanyol terméket hoztak be, s ezzel keverték a magyar paprikát. Az emiatt jóval olcsóbban kínált paprikával a kistermelők csak a régi minőség megtartásával vehették föl a versenyt. A kisüzemi termelés és feldolgozás során szinte minden egyes paprikacső még ma is többször átmegy a vele dolgozó ember kezén, kis túlzással mondhatjuk: személyes kontaktusba kerül vele. Így van ez a melegágy készítésekor, a palánta kiszedéskor, az egyeléskor, az ültetés során, a szedés alkalmával, a fűzéskor (szütyőzéskor már nem annyira) és a csipedéskor is. A munkafolyamatok során többször is ki kell válogatni a hibás csöveket. Hát legalább ennyi törődés, ennyi pepecselő emberi munka eredménye mérhető le a vérpiros, zamatos kistermelői fűszerpaprikán. Lehet, hogy a kistermelő paprikájának minőségét hivatalos papiros nem garantálja, de az nem tartalmazza mégsem egészségre ártalmas gombákat, mint a gyárilag csomagolt, hatóságilag ellenőrzött termék. A paprikafeldolgozók ma olyan alacsony árat fizetnek a nyers paprikáért, hogy az nem fedezi a termelési költségeket. Ezért jóval kevesebbet termelnek, s még kevesebbet adnak át, mint korábban. A feldolgozóknak tehát csábító az olcsó spanyol vagy dél-amerikai paprika. Ám tudjuk, hogy a magyar paprika fénykora az 1930-as években volt, amikor sikerült államilag kistermelőkre, kismalmokra alapozva a Hangya szövetkezet segítségével megoldani a problémát a termelők, a feldolgozók és a kereskedők teljes megelégedésére.
Nem volna érdemes az akkori megoldásokat tanulmányozni?

Dr. Fehér Zoltán ny. főiskolai tanár, Bátya