Hangulatjelentés

Tar Sándornak, Molnár Gál Péternek… (i tak dalse)

B…k meg, beszerveztek besúgónak! – ezzel a felkiáltással léptem be a hódmezővásárhelyi lövészezred körletének ajtaján 1977 őszén. Csendes, unalmas, eskü utáni vasárnap délután volt, jólesett a szunyókálás ruhástul az alsó ágyon. Társam, az Öreg, akié az ágy volt, eltávozást kapott. Már éppen az álom ölelő karjaiba szédültem, amikor szendergésemből KAB volt radnótis évfolyamtársam szavai ébresztgettek.
– Ó. Szabó hívat – mondta hozzám hajolva, rázta a vállam, hogy visszarántson a való világba. Az elmaradt öleléstől és a félálomtól kótyagos fejjel indultam utána a földszintre, a zászlóalj pol. tisztjének („a főhadnagy elvtárs”) szobájába. A szemüvegemet csak a folyosón tettem fel, és sebtiben megigazítottam az alvástól gyűrött gyakorlót, ahogy mentem KAB, a későbbi párizsi kultúrdiplomata után. A lépcsőn csak arra vigyáztam, ne essek orra, és mire odaérünk, felébredjek.
Ó. Szabó irodája tele volt már „kopaszokkal”. Áporodott alkoholszag és elszívott cigaretták légióinak füstje ülte meg a szoba levegőjét. Az elmúlás és önsorsrontás keserű fluidumát szippanthattuk be, ahogy a szobába beléptünk. Ó. Szabó és az odarendelt katonák is csendben álldogáltak, lehettünk legalább tízen–tizenöten a parányi irodában. Az egész jelenet, a feszült várakozást is beleértve, érkezésemtől távozásomig nem tarthatott tovább 3-4 percnél. Ebből csak a hatásszünet tűnt óráknak akkor. A közöttünk feszülő csendben mintha a pókháló nyálkás szálai kúsznának fel a csupasz lábamon. Odakint hét ágra sütött még a nap, az Alföldön gyönyörű indián nyár volt abban az évben, késő őszig kitartott.
Ó. Szabó jelentőségteljes pillantással egyenként szemügyre vett bennünket, mielőtt belefogott volna a mondandójába. Álltunk ott tanácstalanul, félszegen, kicsit ijedten, vártuk, hogy most mi következik.
– A jövő héten mindnyájan kirepültök a laktanyából, indultok emgé munkára az ország több részébe. Elhagyjátok hosszú időre a laktanyát. Ezért kérlek benneteket, hogy ne szakadjon meg közöttünk a kapcsolat, írjatok nekem időnként levelet arról, hogy milyen is a hangulat az alegységeteknél. Ki mit csinál, mi történik odakint veletek. A laktanya címére küldjétek, nekem címezve.
A cigarettájából nagyot szippantva ismét végigpásztázta szemével az egybegyűlteket, aztán a kezével intett: leléphetünk. Valaki kérdezett valamit, megtörve a csendet, de sem a kérdés, sem a rövid válasz nem maradt meg emlékezetemben.
Minden csepp álom kipottyant már a szememből. Egyedül, lehorgasztott fejjel róttam a lépcsőket vissza a körletbe. Zakatoló aggyal baktattam végig a hosszú folyosón, és azt kívántam, soha ne érjek a végére, az utolsó ajtóhoz. Mire a körlet ajtajához értem, már tudtam, mit fogok mondani a többieknek.
– B…k meg, beszerveztek besúgónak! – hasított bele hangom a vasárnap délutáni csendes hortyogásba.
Tizenkilenc éves lelki immunrendszerem épségét dicséri tán, hogy e napvilágra tárt, enervált és körmönfont beszervezési kísérlet eme (inkább ösztönös, mint tudatos) „dekonspirálással” ott az ajtóban kimúlt és szertefoszlott.
Csak társaim zavarodott cinizmusba hajló félelmének hangjaira, a hirtelen rám zúduló kérdésekre és kommentárokra, a feltörő zsongásra emlékszem, a megéledő szoba hangjaira, míg elértem az ágyig és megkönnyebbülten végighevertem rajta, mint a latrinapucolást követő lélektisztító zuhanyozás után…