(sportolók-e a magyar focisták…)

Én nem tudom, hányan vagyunk még, akik személyesen élték át azt a sok-sok örömet, amelyet a hajdani magyar Aranycsapat szerzett Magyarország veszendő népének, olyan időkben, amikor nemzeti érzéseinket, s ha volt ilyen, büszkeségünket a futball testesítette meg. Abból a tizenegyből, ha nem tévedek, már csak hárman vannak életben, Grosics, Buzánszky és Puskás Öcsi. Vagy talán négyen, hiszen köztünk van még a legendák méltó krónikása, Szepesi György, aki megénekelte a hősi tetteket.
A legenda 1956-ban mintegy véget ért. Voltak később is kitűnő labdarúgóink, egy aranylabdásunk, Albert Flórián, de soha többé nem emelkedett az egykor volt magasságok közelébe a magyar futball, hanem hol csendben, hol ijesztően hanyatlott. A hajdani focióriások, akik egykor eltörpültek Puskás Öcsiék mellett: Brazília, Anglia, Olaszország, Spanyolország és az Aranycsapat legyőzője, Németország talpon maradtak, s új, nagyszerű együttesek születtek világszerte: franciák, hollandok, dánok, románok, ukránok, törökök, görögök, kameruniak… Valaha egy magyar–osztrák mérkőzés hatalmas derbinek számított, s talán furcsa, talán jellemző, hogy Ausztriában is stagnáló állapotba került ez a sportág, ha nem is sülylyedt olyan mélyre, mint a magyar. Mégsem tekinthetjük a hanyatlást közép-európai jelenségnek, netán az Osztrák–Magyar Monarchia megkésett alkonyának, hiszen a cseheknek és a horvátoknak kitűnő válogatottjuk van, s Európa legjobb profi együtteseiben szerepelnek sztárként cseh és horvát futballisták.
Sokan feltették a kérdést az elmúlt évtizedekben, hogy mi történt a magyar futballal. Senki sem tudta a választ, néhányan meggazdagodtak ugyan a focitragédián, de maga a sportág egyre mélyebbre süllyedt, mígnem eljutott mai állapotához, amikor is csak néhány balhés fenegyereket érdekel, hogy mi történik a Fradi–Újpest rangadón. Még a bukás okát sem ismerjük, nemhogy a megoldást.
A Magyar Nemzet hajdani sportrovatvezetője, Zsolt Róbert, aki több mint egy emberöltőn át a barátom volt, a hetvenes évek végén írt egy kitűnő könyvet, amely Sportolók és futballisták címmel a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg. Azt hiszem, maga a cím a dolog lényegére tapintott: a magyar futballisták között csak kevés igazi, modern értelemben vett profi sportember akadt, még a zsenik sem voltak vérbeli sportolók, csak akkor váltak netán azzá, amikor nyugati sztárcsapatokhoz kerültek. Erre szép példa Puskás Öcsi spanyol reneszánsza.
Mivel szemmel látható, hogy maga a magyar sport az elmúlt fél évszázadban is őrizni tudta mítoszát, s hosszabb-rövidebb pauzával, de mindig akadt világverő csapatunk vívásban, kézilabdában, öttusában, asztaliteniszben, vízilabdában, feltételezhetjük, hogy futballistáinknál sem a tehetséggel van baj, hanem a szemlélettel. Valószínűleg ma is érvényes a Zsolt-féle megállapítás, hogy a magyar focisták (tisztelet a kivételnek) nem sportolók. Ha bárki megnéz egy nyugati futballmérkőzést, remekül képzett, atlétikus, jó felépítésű játékosokat lát, akik nemcsak a pályán teszik ki esendő lelküket, hanem egész ifjúságukat arra áldozzák, hogy ez a lélek ne roskadjon össze az erőtlen test súlya alatt. Mindebben az az elszomorító, hogy a magyar futballisták épp egy olyan időszakban sorvadoznak, amikor nyitva áll előttük a világ: ha képesek volnának a velük született tehetséget sok munkával, erőfeszítéssel, tanulással, szívvel és ésszel hasznosítani, övék lehetne pénz és dicsőség. És ami nem mindegy: növelhetnék a nemzet egyébként is megcsappant önbizalmát.
Volt olyan szerencsém, hogy nemrégiben megismerkedhettem Pásztori Dórával, kétszeres paralimpiai bajnokunkkal. Napi öt órát edz ez a tökéletességre törekvő ifjú teremtés. Lényét a lelki és testi szépség aurája veszi körül. Ez a szépség nyilván a sportban teljesedett ki, miként Egerszegi Krisztináé vagy Darnyi Tamásé.
Hogy focistáink között akad-e ilyen, én nem tudom…