Szellemi zombik és bértollnokok

Gyurcsányék folytatják a Medgyessy-kormány sajtódiszkriminációs gyakorlatát – írtam ezeken a hasábokon tavaly október 14-én a Pizza whiskyvel című publicisztikában. Pedig korábban megmagyarázhatatlan módon őszintén reménykedtem, hogy Gyurcsány kormányra kerülése változást hoz a szavakban árokbetemető, a gyakorlatban viszont az ellenzéki sajtót szántszándékkal gettósító kormányzati kommunikációs politikában. Naivan úgy gondoltam: a szocialista belpuccsal végük szakadhat a Gál J. Zoltán-féle dupla sajtótájékoztatóknak (egy mindenkinek, egy meg a bizalmas barátoknak); s a fölesküdött felelős kormány nemcsak a Pulitzer-emlékdíjjal koszorúzott mikrofonállványoknak, hanem a hivatalból kukacoskodó ellenzéki sajtónak is a rendelkezésére áll, ahogyan az az alkotmányban és a hatályos sajtótörvényben írva vagyon. Csalódnom kellett. „Csodák márpedig nincsenek. Lapunk hétfői száma címlapon adta hírül: értesülésünk szerint a balatonőszödi hét végi kormány-összejövetelen olyan bizalmas döntés született, hogy a jövőben a kormányzati propaganda során a Magyar Nemzetet mellőzni kell. Az információ forrásvidéke maga a kormányzati sajtóholdudvar volt, az aggasztó médiafilozófiai irányelv valóságtartalmát pedig alátámasztotta, hogy egy újdonsült miniszter rögvest le akarta tiltani nyilatkozatát” – írtam akkor rezignáltan. Azért voltam letörve, mert az aktuális kultuszminiszter – akit lakmuszpapírként használtam, hogy interjúadásával eloszlatja-e az ellenzéki sajtó centrális diszkriminációjának gyanúját – nem méltatta szóra a Pethő Sándor alapította napilapot, a példányszámát tekintve második legnagyobb, mértékadó orgánumot. A kultuszminisztert akkor Hiller Istvánnak hívták, aki másod- (vagy első) állásban pár nap múlva már az MSZP-t is elnökölte. Úgy véltem, a pártpolitikus csúful felülbírálta a fizetett közszolgát, muszáj tehát – lapommal együtt – jobb (demokratikusabb) időkre várnom.
Ez a váltás az idén, Bálint-napon érkezett el. Hiller, akin szemlátomást lötyögött a kultuszminiszteri gúnya, átpasszolta a miniszteri széket Bozóki Andrásnak. A szociológusként, politológusként ismertté vált Bozóki már beiktatása előtt is számos helyen nyilatkozott. Azt eddig is tudtam, hogy érdekes előéletű tudósember: nem csupán az MDF bölcsőjénél volt ott Lakiteleken, de a Szabad Kezdeményezések Hálózata (az ős-SZDSZ), sőt a Fidesz és a Magyar Narancs alapításánál is. Eltökélt antikommunista cikkeiből magam is kedvtelve idézgettem. Később ugyan alig védhető opportunizmussal megkövette akkori kritizáltjait, ám pragmatista machiavellizmusok fölött kicsinyes módon ne törjünk pálcát: gondoltam, ettől még lehet a nemzeti kulturális örökség elhivatott harcosa. Úgyhogy beiktatásának másnapján – elfeledve elődje modortalanságát – ott volt az asztalán a Magyar Nemzet-es interjúkérelem: adassék meg számára a lehetőség, hogy nézeteit és programját a nemzeti kultúra tárgykörében a nemzet ellenzékben lévő felének is kifejthesse.
Komolyan bíztam a pozitív végkifejletben, az ügy demokratikus lebonyolításának lehetőségében. Úgy gondoltam, ha létezik is a gyurcsányi antidemokratikus ukáz lapunk hanyagolására, azt az autonóm Bozóki könynyedén, saját hatáskörében negligálhatja. Erre a vélekedésre több okom is volt. A miniszter a diplomamunkáját Sajtónyilvánosság a Horthy-korszakban címmel írta, tehát a téma szakértője. Másrészt korábban fölvetette: „Mi lesz azokkal, akik a mai hatalom játékszerei, besúgói, ármánykodói és bértollnokai lettek? Mi lesz belőlük tíz év múlva, hiszen már most is szellemi zombik?” Feltételezhettem: képes különbséget tenni bértollnokok, szellemi zombik és újságírók között. Harmadrészt komolyan vettem, hogy számára a kultuszminiszterség „egy olyan politikusi kihívás, amely megkívánja, hogy az ember felülemelkedjék adott esetben a saját pártszimpátiáján is, hiszen a kultúra nem a pártok közötti törésvonalak szerint szerveződik. Ez egy érdekes kettősség: az ember azon dolgozik, hogy a kultúra ügyeit és résztvevőit támogassa, a veszekedő csoportokat kibékítse egymással – ez nem pártpolitikai tevékenység.” Azaz egy miniszter nem választhat fórumot pártpolitikai alapon. S ha mindez kevés lett volna az optimizmushoz, ott volt a szó szerinti ígéret is. Valahol föltették neki a kérdést: „A Magyar Nemzetnek adna interjút?” Mire a válasz: „A Heti Válasznak már adtam is, és a Magyar Nemzettől sem zárkózom el. De például a Demokrata hangnemét már túl durvának tartom.” Nos, a Heti Válasz-os nyilatkozat föllelhető, ám a Magyar Nemzet ügye – bár átment a durvasági próbán – megint megfeneklett.
Pedig derekasan próbálkoztunk. Úgy gondoltuk, egy új miniszter egy országos napilapnak a bemutatkozó interjú műfajában legfeljebb egy hónapig érdekes. Ezt a türelmi időt némiképp még meg is nyújtottuk. Előbb arra hivatkozva kért haladékot a minisztérium, hogy a tárcavezetőnek az írországi Corkba kell utaznia a magyar kulturális hónapra (ezt csak helyeselni tudjuk); aztán meg a nemzeti ünnep jött közbe. Március tizenötödike után viszont egy új, addig ismeretlen momentum került a képbe. Olt Boglárka, Lugosi Viktória minisztériumi sajtófőnök helyettese azt tudatta munkatársunkkal: Bozóki András azért nem áll a Magyar Nemzet rendelkezésére, mert megtagadtuk személyes közleményének közzétételét. A szóban forgó levél március 2-án (tehát jóval a március idusa miatti haladékkérés előtt) kelteződött, s az állt benne: „Március 2-i lapszámukban nyílt levelet közöltek Szegvári Katalintól Tisztázzuk a múltat! címmel. Ha már a múlt tisztázásáról van szó, szeretném leszögezni, hogy a Szegvári által nekem tulajdonított kijelentés tőlem soha nem hangzott el. Azt sem 1993-ban, sem máskor nem írtam le, ez a hangnem nem az én stílusom. Dr. Bozóki András.” Lapunk szó szerint a következőket közölte. „Cáfolat. Bozóki András kultuszminiszter tegnap cáfolta Szegvári Katalinnak a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében foglalt kijelentést, amelyet neki tulajdonított a tévériporter. Ismert, Szegvári szerint 1993-ban Bozóki úgy fogalmazott az MSZP-ről: »jönnek fel, mint sz…r a moslékban«. A miniszter hangsúlyozta: ezt sem akkor, sem máskor nem írta le, »ez a hangnem nem az én stílusom«.”
Ezek után három eset lehetséges. Az első: nem tudnak a Bozóki András vezette minisztériumban olvasni. Ez esetben végzetesen elhibázott döntés volt változatlanul hagyni a Hiller-féle személyi állományt. A második eset: tudnak olvasni, de takarékosságból nem jár nekik a Magyar Nemzet. Ez esetben úgysem tudnák szemlézni a Magyar Nemzetben megjelenő miniszteri interjút. A harmadik eset: tudnak is olvasni, meg jár is nekik a Magyar Nemzet, csak restellik bevallani, hogy a Gyurcsány-féle diktatórikus tiltás, ami lábbal tiporja a sajtószabadságot, változatlanul fennáll, s ennek Bozóki rosszul értelmezett lojalitással kritikátlanul behódol. Ez esetben nem is vagyunk kíváncsiak a miniszter szavaira. Pedig úgy szerettük volna megtudni, milyen kultúresélyt kell adni „egy fiatalnak, aki lehet, hogy egyébként csak a papot látja a templomban, aki a polgári köröket szervezi, vagy az édesapját a falusi kocsmában hullarészegen” …
Végszóként is egy Bozóki-passzust citálnék: „Új sajtótörvényre, megfelelő sajtóetikára és demokratikus politikai kultúrára természetesen szükség van. A legfőbb cenzor azonban az olvasóközönség legyen, s az újságírók a nyilvánosság kontrollja előtt őrizzék meg a szavahihetőségüket.” Már persze akkor, ha a hatalom megszavazza nekik a nyilvánosság kontrollját.