A XX. század II. János Pál értelmezésében

A hivatalos pápai dokumentumokon túl II. János Pál pápa összesen öt könyvet írt pápasága alatt. Születésének 85. évfordulóján most olvassunk bele legutolsó művébe, amely halála előtt nem sokkal, februárban jelent meg Emlékezet és identitás címmel.
A könyv anyaga 1993-ban keletkezett a pápa és két lengyel filozófus, Josef Tischner és Krzysztof Michalski beszélgetéséből, amelynek szövegét rögzítették. Az mégis hosszú évekig pihent a pápa fiókjában, mielőtt újra elővette, és elhatározta, Emlékezet és identitás címmel könyv alakban jelenteti meg. Az interjúkötet összesen 26 kérdést és azok néhány oldalas kifejtését tartalmazza. Olyan témákat érint, mint a gonosz hatalmának korlátai a történelemben, a szabadság és a felelősség kapcsolata, a haza és a nemzet fogalmai, Európa és a demokrácia. Befejezésként a pápa az ellene elkövetett merényletről vall.
Vezérfonala – akárcsak Karol Wojtyla egész filozófiai és irodalmi munkásságáé – maga az emberi személy. Egyszerre lelki önéletrajzi írás és történelemfilozófiai mű arról a XX. századról, amelynek alakításában neki hatalmas szerepe volt. Értelmezni kívánja korunk és közelmúltunk nagy történelmi kérdéseit, és arra ösztönzi az olvasót, hogy a történelem mélyebb értelmét kutassa. A kötetet az olasz Rizzoli kiadó jelentette meg 2005. február 23-án, de egyidejűleg mintegy tíz másik nyelven is kiadták. A magyar kiadás egyelőre még várat magára. Az értékesítésből származó bevételeket a pápa kifejezett kívánságára jótékony célra fordítják.
A könyv első fejezeteiben II. János Pál a „gonosz ideológiáinak” – a nácizmusnak és a kommunizmusnak – az eredetét vizsgálja. Úgy látja, kifejlődésüket az tette lehetővé, hogy a felvilágosodás nevében az európai gondolkodás elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét „mintha Isten nem létezne”. Ezzel az emberi gondolkodás a jó és a rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha azonban az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi viszonyítási pontja, így maga akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ezzel járó veszélyeket éppen a totalitárius ideológiák mutatták meg: ha az ember Isten nélkül is dönthet jó és rossz felől, akkor akár úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg kell semmisíteni, amint azt mind a nácizmus, mind a kommunizmus meg is tette.
Itt II. János Pál egy különösen érzékeny pontot is érint, amiért könyvét rögtön heves támadások érték. Felhívja ugyanis a figyelmet, hogy ma „továbbra is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása”, ráadásul erről „demokratikusan választott parlamentek döntenek”, amelyek paradox módon éppen az emberi haladás nevében teszik ezt. Ezzel persze a pápa nem a nácizmushoz és a kommunizmushoz akarja hasonlítani az abortuszt, hanem rámutat, mindegyiknek közös gyökere az elfordulás Istentől.
A „gonosz ideológiáit”, előbb a nácizmust, majd a kommunizmust II. János Pál személyesen is megtapasztalhatta, de megérhette bukásukat is. Mint írja, a gonosznak vannak határai: „Az emberi lét bizonyos konkrét helyzeteiben a rossz valami módon hasznosnak bizonyul, mint hogy alkalmat teremt a jóra.” Ez a tétel Wojtyla pápa XX. századra vonatkozó olvasatának kulcsa. Az elmúlt század hatalmas szenvedéseinek is megvolt a maguk értelme. A hívő ember tudja: nincs olyan rossz, amiből Isten ne tudna annál is nagyobb jót kihozni. A gonosznak a megváltás szab határt: Isten maga jött a világba, hogy megszabadítsa az embert a rossztól, mégpedig Jézus Krisztus önként vállalt szenvedése és kereszthalála révén.
A haza, a nemzet, a hazafiság és a demokrácia fogalmát elsősorban saját nemzete történelmi tapasztalatainak szemszögéből értelmezi a pápa. A haza azon örökség foglalata, amelyet atyáinktól örököltünk. Nemcsak egy földdarabot jelent tehát, hanem szellemi gyökereket is. A hazafiság mint erkölcsi érték valójában a negyedik parancsolatból következik („Atyádat és anyádat tiszteld…”). A nemzet – akárcsak a család – természetes társaság, és mint ilyen, az emberi természetből fakad: „A társadalmak kulturális és történelmi identitását a nemzet fogalma őrzi meg és táplálja.” Ezért az a globalizáció korában sem fog megszűnni.
Az egyház és az állam kapcsolatáról szólva II. János Pál emlékeztet a II. vatikáni zsinat tanítására: „A politikai közösség és az egyház a maguk területén függetlenek egymástól, és autonómiájuk van” (Gaudium et spes, 76.). Ez azonban nem azt jelenti, amit a kommunista rendszerek értettek alatta, hogy a világi dolgok kizárólag az államra tartoznak, az egyház pedig foglalkozzon csak a nem e világi kérdésekkel. Az egyháznak a világban a helye és küldetése, amit elsősorban a hívő emberek révén valósít meg. Azonban ma is vannak demokratikusnak nevezhető pártok, amelyek hajlanak arra, hogy „az egyház és az állam szétválasztásának elvét úgy értelmezzék, ahogyan azt a kommunista kormányok tették”. Ezzel kapcsolatban aggodalomra ad okot, hogy a hívő állampolgárok – „talán a politikai elitek elégtelen felkészültsége miatt” – nem élnek a demokratikus társadalmak nyújtotta védekezési lehetőségekkel.
A katolikus társadalometika a demokratikus berendezkedés mellett áll, mert ez felel meg leginkább az ember racionális és társasági természetének. A demokráciának is figyelembe kell vennie viszont, hogy a tízparancsolatban foglalt normák azok, amelyek minden ember szívében megtalálhatók, éppen ezért minden emberi törvényhozás érinthetetlen alapjául kell szolgálniuk.
A könyv legizgalmasabb részének az Epilógus tekinthető, amelyben Stanislaw Dziwisz, a pápa magántitkára a szentatyával együtt eleveníti fel az Ali Agca által ellene elkövetett merényletet.
„Az egész az isteni kegyelem tanúbizonysága volt – kezdi értékelését a pápa. – Agca tudott lőni, és kétségtelenül le akart lőni. Csakhogy mintha valaki vezette és eltérítette volna azt a lövedéket…” A merénylet nem Agca saját kezdeményezése volt, „valaki más rendelte meg tőle”. Agcát később is csak egyetlen dolog érdekelte: nem értette, miért nem sikerült a merénylet, hiszen szakszerűen előkészítette azt. Ez végül elvezette Agcát a vallás kérdéséhez, és mindenáron meg akarta ismerni a harmadik fatimai titkot. A merénylet ugyanis éppen a fatimai Mária-jelenés napján, május 13-án történt. Talán megértette – mondja a pápa –, hogy az ő hatalmán túl létezik egy magasabb hatalom.
Szimbolikus jelentése van annak, hogy a merényletre a Szent Péter téren került sor: az első pápa vértanúságának helyén kellett 263. utódának is vérét ontani a XX. század pusztító ideológiáinak egyik utolsó megnyilvánulása következtében. A merénylet is tudatosította a pápában, hogy „mindabban, amit mondok és teszek hivatásom és küldetésem, szolgálatom teljesítése során, valami olyan történik, ami nem kizárólag az én kezdeményezésem. Tudom, hogy nem egyedül cselekszem mindabban, amit Péter utódaként teszek.” Ez ad magyarázatot arra is, betegségében miért vállalta a végsőkig pápai küldetésének teljesítését: általa az Isten akaratára hagyatkozás és a túláradó szeretet példáját mutatta fel.

A szerző teológus, Vatikán-szakértő