Európa közepén

Csinnadratta, utcabál, utána térdig érõ szemét, végig a fõvároson. Tarka mûanyagszalagok az elegáns, fehér Erzsébet hídon. Üveggyöngy helyett, a bennszülötteknek… Ország-világ láthatta, a televízió is tudósított róla, így ünnepelte Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozásának elsõ évfordulóját. Mintha nem is volna mögöttünk ezer esztendõnyi európai múlt. Vadóc módjára, bárdolatlanul. Emelt fõvel, öntudatosan is köszönthettük volna azt a 2004. május 1-jei fordulópontot, amelytõl fogva, hosszú s kényszerû szünet után hivatalosan is vállalható megint a magyarok európaisága. Az a státuszunk, amelyrõl a vén kontinens jobbik része soha nem feledkezett meg. Csak mi, itthoniak. Idegen kultúrák igájába fogott országlakók.
Másként is lehetett volna ünnepelni, hiszen még a világesemények is a média kezére játszottak: pár nappal a számunkra oly fontos évforduló elõtt arra a városra összpontosult a figyelem, amely még a brüsszeli Európa-központ álláspontja szerint is az európaiság lényegét és jogfolytonosságát képviseli: Rómára. Az „örök város” – amely az ókori nagy, meghatározó kultúrák hagyatékát is õrzi s a kereszténységnek is, a római katolikus egyháznak is a középpontja – az a fundamentum tehát, amelyen Európa építkezett, mindig is fontos szerepet tulajdonított a Közép-Európában élõ magyaroknak. Hol félték, hol segítették, hol meg csak némán tisztelték a város püspökei, a pápák eleinket. Vitáztak is velük eleget. De akármilyen érzelmeket tápláltak is irántunk, egyenrangú félnek tekintettek bennünket. A szentként tisztelt uralkodó, István megkoronázása után olyan állam népeként figyeltek ránk, amellyel mindenképpen számolni kell. Rómában még ma is számos tanúsítványa van ennek a sok évszázadra visszatekintõ kapcsolatnak. II. János Pál halála, utódjának megválasztása és beiktatása nagyszerû alkalmat teremtett volna, hogy e nagy múltú kontaktust eszünkbe idézzék. „Segédeszközökben” nincs hiány, a millennium évében jelent meg az a nagyszerûen illusztrált tanulmánygyûjtemény, a Magyar Képek kiadványa, amely a magyarok Rómához fûzõdõ ezer esztendõs históriáját mutatja be (ez a könyv címe is: Magyarok ezer esztendeje Rómában). És készen van az a kétrészes ismeretterjesztõ film, a Róma pápái és a magyarok, amely (Zsupos Zoltán szerkesztette, Erdõs Pál rendezte, forgatókönyvíró- mûsorvezetõje Csorba László, a Római Magyar Akadémia igazgatója) háttéranyagként is jól mutatott volna a helyszíni tudósítások szünetében, a sok gyarló televíziós kommentár kiigazításaként.
A könyvet azonban a boltok polcain már sehol sem látni, a filmet pedig csak pünkösd után, éjszaka tûzi mûsorára a Duna Televízió. A baglyok tán meg is nézik majd. Pedig a többi madárnak is hasznára válna, ha megismerkedhetne vele, héjának, karvalynak, és más ragadozóknak, szabadnak, rabnak egyaránt. De az embereknek is jobb lesz a közérzetük, ha e film útmutatása szerint pásztázzák végig Rómát. Kiegyenesedik a gerincük, tágabb horizontokat fürkészhet a tekintetük… Az örök városban ugyanis – ahol még a felkészült turista számára is a Forum Romanum a nagy szám (és a csalódás: ilyen pici, kérdi az antik világ szerelmese), a Colosseum meg Michelangelo zsenialitása, a Pieta, a Mózes-szobor, talán még az Angyalvár és a Piazza Navona – se szeri, se száma a magyar vonatkozású helyeknek. Épületeknek, dombormûveknek, freskóknak, festményeknek… A hazai forgatócsoportnak köszönhetõen a Róma pápái és a magyarok címû filmben olyan látnivalókra bukkanunk, amelyek mellett még a képzett magyar vándorok is szótlanul haladnak el. A sort a kalandozó magyarokkal kezdi a történész Csorba László, majd pedig elsõ szent királyunk római „házaival” folytatja. I. István ugyanis II. Szilveszter pápától nemcsak koronát kapott, hanem helyet is különbözõ építkezéseihez. A magyar uralkodó templomot, „iskolát” és zarándokházat emelhetett Rómában, és ezek az ezer évvel ezelõtt létesített intézmények – a viharos századok ellenére – végig mûködõképesek voltak. Eredeti helyükrõl ugyan el kellett költözniük, át is alakultak, de feladatukat mindig teljesítették. Teljesítik ma is. Amikor sem a Vatikánnak, sem a magyar államnak nem állt módjában (vagy: szándékában) támogatni ezeket a számunkra is, de voltaképpen Róma számára is fontos létesítményeket, mindig akadt olyan tehetõs magánszemély, aki a saját pénzébõl éltette tovább õket. Róluk is megemlékezik a film, Fraknói Vilmosról, a tudós papról, aki a saját római villáját ajánlotta fel egy magyar történeti intézet céljára, és Fáy Erzsébetrõl, aki viszont a Szent Istvánról elnevezett római magyar zarándokház megépítését tette lehetõvé váratlan örökségébõl. (Kár, hogy arcmásukat nem villantja fel a film, pedig mindkét nagylelkû adományozóról hiteles portré maradt az utókorra.)
A római pápák és a magyarok történelmi kapcsolatait a IX–X. századtól napjainkig felsorakoztató film természetesen sokat idõzik a XX. századnál, az ateizmust államvallássá tevõ hatalom és a Vatikán viszonyánál. Nem ítélkezik, nem értelmez, nem magyaráz (ezt az egyébként immár elodázhatatlan feladatot másokra bízza), elbeszél és bemutat. A legnagyobb lelkesedéssel a magyarok kápolnáját járja körül a Szent Péter-bazilikában. Jól teszi, ez a mintegy hetven négyzetméternyi terület, amelyet még a 70-es években Lékai László bíboros kérésére VI. Pál adományozott a magyarságnak, a Szent István számára II. Szilveszter által kijelölt szentély emlékére, nem csupán azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert híven illusztrálja a modern magyar egyházmûvészet értékeit, de azért is, mert római közremûködéssel kialakított európaiságunk kifejezõje is. A szentély falán a Magyarok Nagyasszonya látható, a pogány hitvilágból átmentett vonásokkal felruházott, Napba öltözött Aszszony, az oldalfalakon dombormûvek jelenítik meg azokat a Magyarországon született vagy magyar földön tevékenykedõ szenteket, akik életpéldájukkal – személyes bátorságukkal, áldozatvállalásukkal, szociális érzékenységükkel, imádságos életükkel – Európa népeit szolgálták. Ahogyan az itt élõ sokadalom is védte, táplálta, bátorította e népeket. Védte tatártól, töröktõl meg a vörös seregektõl, táplálta, s nem is csupán mesés mezõgazdasági termékeivel, de sajátos kultúrájával is. És bátorította forradalmaival, az önmegtartás heroikus példájával. Errõl miért nem beszélünk európai uniós tagságunk évfordulóján” És a hétköznapokon?