Médiaipari segédmunkások

Azurák Csaba ügyes szervező. Reméljük magas színvonalúra sikeredett a médiaelit részvételével az általa kitalált székesfehérvári Alba-fesztivál, Warwasovszky Tihamér polgármester védnökségével, ahol a „legnépszerűbb magyar médiaszemélyiségek” mutogatták magukat, és mondtak okosakat a Kodó, azaz a Kodolányi János főiskola médiaszakos hallgatóinak. Azurák említette a pazar névsort is, amely Friderikusztól Liptai Klaudián át Simon Andrásig, illetve Havas Henrikig terjedt. Plusz a TV2 Naplójának törzsgárdája. Megfogalmazott céljuk, hogy a hallgatók eligazodjanak az úgynevezett „médiakatyvaszban”, és halljanak nagy emberektől nagy gondolatokat. Azurák szerint három magvas gondolat elég ahhoz, hogy megértsék: „Miért érdemes? Hogyan kell? Mi a jövője ennek a szakmának?” Mármint a médiaszakmának.
Mivel én nem tartozom a legnépszerűbb magyar médiaszemélyiségek közé, innen a másik partról küldöm üdvözletemet, s néhány kósza gondolatot, hátha meghallja valaki ebben a valóban zajos médiakatyvaszban. Szóval, mi, újságírók… Na, jó, nem nyilatkozom mások nevében. Én tehát úgy vélem, ebben a hajtásban és szétzilált szakmai közegben – mert azt mindnyájan tapasztaljuk, hogy az írott sajtó meglehetős hektikus színvonalú – valóban teljes a morális erózió. Ma az újságírók jelentős hányada nem azért jár egyetemre, hogy az írás csínját-bínját ellesse a nagyoktól, hanem azért mennek médiaszakra, jelentkeznek ilyen-olyan stúdiókba, mert ez divat, a működtetőknek meg jó üzlet. S ez még a jobbik változat. Van ennél rosszabb is.
Néhány évvel ezelőtt, az első Big Brother-sorozat dicső kimúlása során valamelyik kolléga végre kikérte magának, hogy egy Zsanett nevezetű szörpüzemi segédmunkást flekkenként százezer forintért alkalmaz egy bulvárlap. Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan szakma itt és most, ahol úgyszólván az utcáról be lehet sétálni, és minden előképzettség nélkül leülni a számítógép elé újságcikket írni. Bármenynyire igyekszünk jóindulattal szemlélni az írott sajtót, az összkép siralmas. Persze ekkora dömpingben, amelyben minden héten alakul és szűnik meg tucatnyi újság, bármi megtörténhet, mégsem kellene funkcionális analfabétákat alkalmazniuk a főszerkesztőknek. Magyartalan mondatok, névelők helytelen használata, ragozási hibák, az idegen szavak körüli bizonytalanság, szegényes mondanivaló, rutinkérdésekre sablonválaszok. Megdöbbentő és elkeserítő a műveletlenség, az olvasás és a szavak bőségének hiánya. Egyetlen alkalommal hívtak a Riporter Kerestetik zsűrijébe, rögtön heves támadásokat kaptam, mint nagyképű, beképzelt hólyag, aki számon kérte a versenyzőktől, miért nem olvasnak? Sőt, olvasnak-e bármit is? Miután meglepődve tapasztaltam, hogy a jövő zsurnalisztái nem olvasnak újságot, nem néznek tévét, nem ismerik a politikai összefüggéseket, de nem ismerik a magyar vagy a világirodalom kötelező alapműveit sem. Utólag esett le a tantusz, tényleg én vagyok hülye, a jelentkezők nem hivatást akarnak választani, hanem híresek akarnak lenni. Egyébként ne áltassuk magunkat, ha nem a súgógépé lenne a főszerep, a televíziós újságírók egy részénél sem lenne ez másként.
Belátom, az újságírás, a nyilvánossággal járó tevékenység, a média divatszakma, de most kellene elgondolkodni a tévések, rádiósok és a nyomtatott sajtó munkatársainak, miként lehetne megkímélni a médiumokat az önjelölt sztárocskák nyomulásától. Friss példája ennek VV Anikó, a nagy Nő, a „férfifaló” Molnár Anikó. Ahogyan őt ezzel az állandó jelzővel ellátták. Ez a júnói termetű hölgy lehetne akár a szerencse leánya is, de nem az. Nem tudunk úgy kinyitni újságot, belenézni egy csevegő weboldalba, sztárhogyishívjákba, hogy ne szembesüljünk Molnár Anikó aktuális boldogtalanságával. Császár Előd, VV. Szabolcs, Árpa Attila (talán), Bochkor Gábor, Klausmann Viktor, Noszály Sándor, újabban pedig a Zoli nevű titokzatos lovász, aki Tornóczky Anita menesztett kedvese. Ezek együtt sem – de külön-külön sem – tudták boldoggá tenni a pomázi leányzót. Aki feszt öltözik és vetkezik, volt már Nagy Nő, villalakó és naptárdíva, de legfőképpen csalódott. Semmi nem jött össze neki.
És mit gondolnak, most vajon mi Anikó legújabb csapásiránya? Az újságírás. Állítólag most tanítgatja valaki a zsurnalizmus alapjaira (vö.: ez itt az alany, az pedig az állítmány?), hogy aztán újságíró legyen, azaz tőle idézve: „Sztárinterjúkat fogok készíteni. Tök jó kihívásnak tartom az újságírást. Most megtanulom az alapokat és elképzelhető, hogy a jövőben ezzel fogok foglalkozni.”
Kiráz a hideg a gondolattól, hogy tök jó kihívásilag ezzel akar foglalkozni, de könnyen megtörténhet. Elvégre, ha Molnár Anikó szétnéz szűkebb baráti körében, épp elég sok hozzá hasonló kvalitású segéderővel találja magát szemben. A VV-k meg a BB-k ontják az utánpótlást, hála a kereskedelmi televíziós csatornák hazug sugallatainak. Csillogás és hírnév, zéró befektetéssel. Beszédhibás, hadarós rádiósok, gusztustalan műsorvezetők trágárkodva hordanak össze hetet-havat, a gondolat legkisebb jele nélkül, tévések, akiknek mások írják a szövegeiket. „Újságírók”, akiknél a „sztárinterjú” azzal kezdődik, hogy és te amúgy hogyan? Majd az aktuális szerepálom firtatásával, és/vagy a bombabiztos fogyókúra receptjével fejeződik be. Rapperek sietnek megvalósítani mélynövésű önmagukat, pszeudó tévések, akiknek tollboa takarja lányságukat, rögeszméjükkel, amely szerint, ha pucéran ülnek a kamerák elé, az sugárzó tehetségük és kőkemény szabadságvágyuk manifesztuma.
Molnár Anikó rájött, hogy a sok pasi mellett lassan elfogy az idő meg a vonzerő, és egy senki marad, ideje hát, hogy újságíró legyen belőle. Mint említettem, ma ez a trendi. Villalakók, megasztárselejtek, szépségversenyek babái, az év és a hónap arcai, Miss ezek meg azok, habkönnyű vetélkedők győztesei, akik annyit sem tudnak ma, mint egy békebeli gimnazista. Ha faggatják őket, azt válaszolják: a médiában akarok karriert csinálni. Értsd: műsorvezető, riporter, híres ember akarok lenni. Az értelmesebbje sejti, hogy az újságírásnál nem a lábakat vagy az előnyös ciciket díjazzák. De oda is tódulnak.
Évek óta borzad a szakma néhány magát újságírónak kinevezett jelenségtől, akik amellett, hogy fogalmuk sincs a műfajok mibenlétéről, szakmányban írnak könyveket, öltöznek, vetkeznek, csicseregnek a nagyközönség előtt, ha úgy adódik propagálnak csipke bugyitól falvédőig bármit. Univerzális dilettánsok. Meg kell hagyni, nem halnak éhen. Egy ideig kinevetik őket, később ők lesznek az úgynevezett társasági partik egzotikus kis színesei.
De ez nem szakma, illetve nem ez a szakma. Vagy ha mégis, akkor a médiatársadalom egésze is felel azért a szellemi leépülésért, ami itt pusztít. Ennek kártékonysága nem közvetlenül jelentkezik, hanem generációk butulásában érhető majd tetten.
Talán a sörözgetés meg a kötetlen zsíroskenyerezés közben ilyesmiről is szó esett Székesfehérváron. Hát persze, hogy szó esett, elvégre a „legnépszerűbb magyar médiaszemélyiségek” többségükben a médiaipar olyan pontjain mozognak, ahol az ilyesfajta történetek csak szűk körben terjednek. Vagy diszkréten agyonhallgatott könyvekben olvashatók.