Sajtóbotrány

KULTÚRSOKK

Schwarzenegger el akarja pusztítani a holdat. Ezzel a kétségtelenül erős kijelentéssel rukkolt elő a minap Joe Scarborough volt kongresszusi képviselő, az MSNBC amerikai hírcsatorna politikai kommentátora. Scarborough egy brit újságra alapozta állítását, amely szerint Kalifornia kormányzója imigyen viccelődött egy rádióműsorban: „Ha megszabadulunk a holdtól, akkor a nők – mivel menstruációs ciklusaikat a hold irányítja – is megszabadulnak a menstruáció előtti feszültségtől: nem fognak hisztizni és nyafogni.”
A kommentátor jól odavágott az egykori body building bajnoknak, megjegyezvén: „Hé, kormányzó, ez jó módja annak, hogy Kalifornia szavazópolgárainak ötven százalékát frigiddé tegye maga iránt. Mert bár nem tudom, hogy van ez Ausztriában, hadd mondjak el valamit, barátom. Ezek a poénok nem ülnek annyira a nőknél Amerikában.”
Könnyű elképzelni, amint a korábban nők fogdosásával vádolt Schwarzenegger érdes hangján, erős akcentusával elsüti ezt a viccet. Mert annyira schwarzeneggeres a kijelentés, hogy a kaliforniai törvényhozás demokrata padsoraiban már szöveges formában is keringeni kezdett az állítólagos gyöngyszem. Amely sajnos később hamisnak bizonyult. Kiderült ugyanis, hogy a brit lap félreértésből egy Schwarzenegger-imitátort idézett, aki rendszeresen szerepel betelefonálóként a kérdéses rádióműsorban. Scarboroughnak tehát a múlt pénteken meg kellett követnie a kormányzót.
Az újságírás kínos afférjait tekintve történt a napokban kevésbé vicces, ennél talán nagyobb horderejű esemény is. A New York Times kiadójának honlapjára hétfőn került fel az a 16 oldalas belső jelentés, amely azzal foglalkozik, hogy miképpen tudja fenntartani hitelességét a lap olyan körülmények között, hogy Amerikában egyre csökken a médiába vetett bizalom.
Ez a bizalomvesztés riasztó méreteket öltött: egy új felmérés szerint az amerikaiak 45 százaléka semmit vagy csak keveset hisz el abból, amit a lapokban olvas. Noha a Times nem a leghiteltelenebbek közé tartozik a kutatás alapján, az utóbbi időkben két olyan ügy is borzolta a kedélyeket, amelyek kisebbfajta válságba sodorták a nagy múltú napilapot és vele együtt a fősodor amerikai újságírást. Amolyan kínos affér.
Sajtóbotrány.
Az egyik a világszerte publicitást kapott Jason Blair-ügy volt, amely arról szólt, hogy a lapnál gyorsan karriert csináló fiatal riportertől fél évig jelentek meg részben vagy teljes egészében kitalált tudósítások. Aztán egy évvel ezelőtt következett egy másik, komplikáltabb ügy, amikor is a lap az iraki háború előtti munkájáért kért elnézést olvasóitól, azt sugallva, hogy a háború megindításának szükségességét alátámasztó írások közül egynémely nem fedte teljesen a valóságot. (A lap – utólag – bizonyos iraki informátorok szavahihetőségét vonta kétségbe, akiknek a beszámolói alapján számos, Bagdadot támadó írást jelentetett meg; egyben kritizálta egynémely, az iraki tömegpusztító fegyverek létezését bizonyító saját cikkét is.)
E két eset után, az általános bizalomvesztést érezve, valamint gyaníthatóan a tavalyi elnökválasztások eredményei láttán – amelyek a vallás és a vidéki Amerika jelentőségének növekedését jelezték a politikában –, a lap speciális bizottsága javaslatokat dolgozott ki, miként nyerhetné vissza olvasói bizalmát. A szerkesztőkből és újságírókból álló testület tehát most elkészült ezzel a jelentéssel.
Két távolabbra mutató következtetést érdemes kiemelni: az egyik, miszerint a lap ezután arra bátorítja riportereit, hogy bizonyos esetekben egyeztessék megjelenés előtt álló cikkeiket forrásaikkal, interjúalanyaikkal, az amerikai újságírás régi alapvetését kezdi ki. (Korábban éppen arra ösztönözték a hírlapírókat, hogy a kész cikket ne mutassák be előre az érintetteknek, mert ez kompromisszumok megkötésére sarkallhatja az újságírót.) Ettől gyaníthatóan unalmasabb és kevésbé bátor hírlapírói stílus honosodik meg majd a lapnál.
A másik fontos megállapítás azonban izgalmas változásokat hozhat a New York Timesnál. A jelentés elismeri, hogy érvényesül bizonyos baloldali elfogultság az újságnál, és hogy liberális véleményoldalát sokkal erőteljesebben kell ellensúlyoznia azzal, hogy híreiben ezután maximálisan a kiegyensúlyozottságra törekszik. Ezt azáltal véli megvalósíthatónak a jelentést tevő grémium, hogy olyan újságírók alkalmazását sürgeti, akik „otthon vannak azokon a területeken, amelyek legtöbbünk számára nem ismerősek”. Ez mindenképpen elmozdulás az eddigi szerkesztőségi politikától, amely „csupán” a bőrszín szerinti sokszínűséget tartotta szem előtt a riporterek alkalmazásánál. Itt már egyértelműen a vélemények sokszínűségét is támogatja a lap egyazon szerkesztőségen belül, ami a kilencvenes évek egyik fontos dogmájának megdőlését vetíti előre. Egyesek már egyenesen a konzervatív újságírók iránti „pozitív diszkriminációról” beszélnek, mely furcsa állatfaj megjelenése a newsroomban növelheti a lap példányszámát.
A jelentés egyébként néhány konkrét területet is megjelöl, amelyen a liberális újságírók esetleg bizonytalanabbul mozoghatnak, például a katonai szakírást és a kisvárosok Amerikájának sztorijait. Arra bátorít, hogy a lap olyan életformákról is tudósítson, amelyek a munkatársai számára rendhagyóbbak, radikálisabbak és konzervatívabbak az általuk megszokottnál, és hogy gyakrabban merészkedjenek a New Yorkon, Washingtonon és a többi nagyvároson kívüli területekre.
Mindez dicséretes dolog, de kérdés, hogy az ehhez hasonló lépések képesek lesznek-e megfordítani azt a tendenciát, hogy az olvasók a magát pártatlannak hirdető fősodor médiától egyre inkább a kisebb, véleményüket nyíltan vállaló sajtóorgánumok felé vándorolnak. (Ennek jól látható jele a politikai internetes blogok, a beszélgetős rádiók, a konzervatív Fox News sikere az Egyesült Államokban.) Az is tény, hogy a Times nyilvánosságra hozott javaslata elsősorban nem gyakorlati útmutató, hanem annak bizonyítása, hogy a lapnál fontosnak tartják a hitelesség megőrzését, és hogy ennek érdekében mindenkinél többet tesznek a szerkesztők és riporterek.
A jelentés nyilvánosságra hozatalával a lap vezetése tehát azt a bizonyos 45 százalékot célozza most meg. Bújtatott reklámkampány ez, amelyet az a remény hívott életre, hogy az egyszeri olvasó a kereskedelmi televíziók hírolvasóit és a Terminátort idézve majd úgy reagál: a reklám után visszajövök.
Kérdés: mi változik majd valójában, és meddig marad a közönség a hírverés után?