Az igazság akkor is létezik,
ha letagadják. (George Orwell)
A Ferihegyi repülőtéren az utasok már hosszú órák óta várakoztak, hogy végre beszállhassanak a libanoni főváros felé induló Tu–154-es gép fedélzetére. Ötvenhárom palesztinnak azonban nyoma veszett, a többiek így aztán – látszólag miattuk – órákon át a váróteremben vesztegeltek. A felszállási engedélyt végül negyed tizenegy körül kapták meg, majd elindultak a végzetes útra. A gépre Budapesten a tízfőnyi személyzeten kívül egy magyar utas, négy francia apáca, egy angolai, két finn, két brit és velük egy iraki–libanoni állampolgár, valamint több libanoni, szaúd-arábiai és egyiptomi szállt fel. A gépnek összesen ötven utasa volt. Noha a fedélzeten a reptériek szerint már az indulás előtt is pattanásig feszült volt a hangulat, az út egészen a libanoni partokig nyugodtan telt. Hogy aztán Bejrút előtt néhány kilométerrel mi történt, arról máig nem kapott senki hiteles magyarázatot.
A ferihegyi irányítótoronyba hajnali három óra körül érkezett a telexüzenet, hogy a gép felrobbant, s a Földközi-tengerbe zuhant.
Polgárháború és zűrzavar
Október 1-jén a lapokban a következő, szűkszavú és rendkívül hivatalos hangvételű hír jelent meg: „A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium jelenti, hogy a Malév 240-es budapest–bejrúti járata szeptember 30-án, a hajnali órákban, nyolc perccel a bejrúti repülőtérre való leszállás előtt eddig ismeretlen okból a tengerbe zuhant. A gépnek ötven utasa volt, köztük egy magyar. A gépen tízfőnyi személyzet teljesített szolgálatot. Valamennyien életüket vesztették. A szerencsétlenség színhelyén mentőhajók tartózkodnak, és folytatják a kutatást a gép utasai után. A szerencsétlenség kivizsgálására bizottság utazott a helyszínre és a libanoni hatóságok közreműködésével megkezdte a munkáját.”
Bejrútban 1975-ben súlyos polgárháború dúlt, s mint többen fogalmaztak, a felek lőttek mindenre, ami mozgott. Talán ebből is adódik, hogy a Malév-járat tragédiája kapcsán többen felvetették, hogy a gépet akár egy kósza lövedék is eltalálhatta. Ennek azonban logikusan gondolkodva igen kevés a valószínűsége. A korabeli biztonsági helyzetre mindazonáltal jellemző, hogy nem sokkal a magyar felségjelű Tupoljev lelövése előtt a brit légitársaság teljes személyzete vált egy brutális támadás áldozatává. A szigetországból érkezett repülőgép pilótái és légiutas-kísérői épphogy elhagyták a bejrúti reptér területét, kocsijukra ismeretlenek golyózáport zúdítottak, s mindannyiuk életét kioltották.
Nem csoda hát, hogy a körülményeket ismerve a világ légitársaságai sorra törölték bejrúti járataikat. Többek között az osztrákok, a keletnémetek, a svájciak, a britek, az amerikaiak. A magyarok azonban még indítottak gépeket, ami arra utalhat, hogy a harcok ellenére a polgári repülők nem voltak közvetlen célpontok. Ebből pedig az következik, hogy a 240-es járat nem minden ok nélkül került a célkeresztbe.
Metes György fiatal légiirányítóként alig néhány hónapja dolgozott a ferihegyi toronyban, amikor az eset történt. Mint meséli, a gépet egy ideig el sem akarták indítani, végül azonban mégiscsak elgurult. A szakember felidézi a tényt, hogy a Tupoljev elvileg népes palesztin küldöttséget vitt volna vissza a Közel-Keletre, ám délután hiába keresték őket Ferihegyen, hiszen valójában mindannyian Belgrádból utaztak el. Feltételezhető – mondja –, hogy a kockázat csökkentése érdekében a palesztinok több járatra is foglaltak helyet, a Malév pedig csak egy volt ezen csalétkek közül. A gépnek azonban valószínűleg éppen miattuk kellett elindulnia.
Titkolózás a kezdetektől
A kép a mai napig csak részinformációk alapján áll össze, noha sokan rendelkeznek olyan értesülésekkel, melyeket valami miatt a mai napig nem akarnak, vagy nem mernek megosztani a közvéleménnyel. Azt, hogy az ügy részleteit már a kezdetektől próbálták eltussolni, jól jelzi a Malév-járat nyomában érkező Pan Am-gép pilótájának esete is. Mint ugyanis megtudtuk, az amerikai repülő parancsnoka azon kevesek egyike volt, akik a rádión keresztül hallhatták a Tu–154-es pilótafülkéjében tartózkodók utolsó szavait, s láthatták azt is, ahogyan a gép megsemmisül. Az amerikai kapitány a leszállás után még elmesélte, hogy magyar kollégája üvöltve mondta bele a rádióba, hogy rakétát lát közeledni feléjük, amely – mint az a közeledő Pan Am-gépről jól látható volt – bele is csapódott a magyar repülő testébe. A pilóta aztán – talán épp egy jól irányzott életveszélyes fenyegetéstől megtántorodva – másnapra el is felejtette mindezt.
Az biztos, a libanoni tengerparton többen is látták, amint a gép felrobban. A tragédia után mintegy 45 perccel már a helyszín fölött körözött a – mai napig Cipruson állomásozó – britek egyik Herkulese, melynek személyzete két-háromszáz méteres körben fedezett fel maradványokat. Útjuk dokumentációja hivatalosan persze ma sem elérhető. Az azonban teljességgel kizárható, hogy a Tupoljev a rakterében vagy fedélzetén elhelyezett bármiféle robbanóanyagtól semmisült volna meg.
Több mint érdekes körülmény az is, hogy sosem került elő a gép és a bejrúti irányítótorony közti kommunikáció átirata, vagy hangfelvétele sem, hiszen a Philips berendezésben éppen ekkor állt be műszaki hiba. A beszélgetésekről Cipruson hangfelvétel készült, amely – mint informátorunk elmondta – Budapestre is visszakerült. Tartalma azonban állítólag jócskán eltér a hivatalosan kiadott szövegtől.
A Titkok légi járata címmel a Magyar Rádióban, Markovics Ferenc szerkesztésében 2004. február 21-én hosszú riport került adásba, melyben elhangzott egy Jessicaként megnevezett, személyazonosságát azonban nem vállaló tanú beszámolója is. A ciprusi brit bázishoz köthető illető maga is leszögezte, hogy ami történt, az nem baleset volt. Mint mondta, az Olympus radarállomás illetékesei hitelesítették a Malév-gép lelövésének tényét, s mint a brit Royal Air Force megerősítette, az akciót egy sugárhajtóműves katonai repülőgép követte el, amely Sidewinder hőkereső rakétákkal volt felszerelve. Ilyen eszköze csak Izraelnek lehetett. Többen azt állítják, hogy a találat hátul érte a gépet, kérdés azonban, hogy akkor a személyzet hogyan láthatta meg a közeledő rakétát. Egyik informátorunk felvetette, hogy a gépet egy hajóról is lelőhették, habár a lassú vízi járművet nehezebb elrejteni a radarok elől, mint egy gyorsan távozó vadászrepülőt.
A támadást követően mindazonáltal a gépnek esélye sem volt a landolásra, belecsapódott a vízbe, majd 1100 méter mély hullámsírjába merült.
Felelősök
Sokan feltették a kérdést, mi szükség volt arra, hogy Magyarország polgári repülőgépeket indítson a közel-keleti háborús zónába. A válasz valószínűleg politikai szinten keresendő. Ifj. Lénárt György édesapja 1975-ben a Malév vezérigazgatója volt, s mint fiának elmesélte, a gép útnak indítása jóval túlmutatott az ő hatáskörén. A tragédiát megelőzően a Külügyminisztérium és az állampárt központi bizottsága az illetékes tárca révén azt közölte, nincs akadálya annak, hogy a járat elinduljon. Ez pedig konkrét utasítást jelentett arra, hogy a gépnek fel kell szállnia. Ezt a bejrúti nagykövetség útján beszerzett írásos dokumentum alapján tették, amiben a libanoni légügyi hatóság garantálta a járatok biztonságát a repülőtér területén és a légtérben.
Sokan később azzal vádolták meg a Malévot, hogy fegyvert szállított a harcoló feleknek, s valójában ezért is volt fontos valakinek, hogy a gép sose érkezzen meg. A repüléssel szintén elkötelezett ifjabb Lénárt György azt meséli, nincs olyan nagyobb légitársaság, amely olykor ne szállított volna harceszközöket, arra azonban egyikük sem vetemedett, hogy ezt utasokkal zsúfolt menetrend szerinti járatain tegye. Kizárólag a teherjáratok jöhettek szóba. Elmondta azt is, hogy a HA-LCI lajstromú Tu–154-es valójában nem is a Malév, hanem az orosz gyár tulajdona volt, hiszen a magyar légitársaság javításra és továbbfejlesztésre visszaküldte az általa korábban vásárolt két új repülőt. A gyár pedig a munkálatok elvégeztéig kölcsöngépeket biztosított, melyekre fel is került a Malév felfestés és a magyar lajstrom jel. A Bejrútba indult gép azonban már sosem kerülhetett vissza tulajdonosához.
A katasztrófát követően rögvest vizsgálóbizottság indult útnak, ám ma már tudni lehet, hogy a magyar delegáció gyakorlatilag ki sem tehette a lábát a szállodából. A hozzátartozóknak pedig itthon nem mondtak semmit, csak hogy tart a kutatás. Később azt közölték, senkit sem találtak meg, ám ez az állítás a hozzátartozók szerint hazugság.
Németh László 24 éves stewardess feleségét veszítette el harminc esztendeje. A férfi ma Nagy-Britanniában él, ő volt az angol férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya. Megelégelve a mellébeszélést, évekkel ezelőtt úgy döntött, nyomozásba kezd. Húsz év után került aztán elő egy jegyzőkönyv, Németh László ebből tudta meg, hogy noha az illetékesek tagadták, a tragédia után megtalálták 37 ember holttestét. A mentésről készült képek meg is jelentek a helyi lapokban, a magyar férfi pedig az egyik fotóriporter képei között ismert rá felesége holttestére.
A vizsgálóbizottság végül azonban képtelen volt megállapítani a történtek okát, hiszen a háttérben minden bizonnyal igen komoly erők dolgoztak ennek megakadályozására.
Glausius Gáborné férje volt az egyetlen magyar utas a gépen. Mint az özvegy viszszaemlékszik, igen rossz hangulatban teltek az indulás előtti órák, külkereskedő férje anyósától például azzal búcsúzott, hogy „meg tetszik látni, hogy többet nem jövök haza”. Az irányítótoronyban szolgálók szerint hasonló feszültség lengte át a pilótafülkét is. Pedig a kapitány személyiségére és életszeretetére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy gyakran éneklésben tört ki, mikor végre elérték az utazómagasságot – emlékszik vissza atyai jóbarátjára ifj. Lénárt György. A másodpilótát pedig már nem sok választotta el attól, hogy ő is megkapja a kapitányi jogosítású szakszolgálati engedélyt.
A budapesti illetékesek végül némi pénz átutalásán kívül nem sokat segítettek az özvegyen, az árván maradt hozzátartozókon, s mint Glausius Gáborné és a másodpilóta felesége, Kvasz Károlyné meséli, senki sem kereste meg őket a harmincéves évfordulóval kapcsolatban sem.
Az igazság felderítésében a hivatalos körökből talán a finn nagykövet ment el a legmesszebbre, aki külügyminiszterének írt szigorúan titkos levelében úgy vélte, a gépet azért lőtték le, hogy az utasok egy részét likvidálják. Lehetségesnek tartotta, hogy az esemény kapcsolódik egy palesztin küldöttséghez, amely a szerencsétlenség előtti napon vett részt a PFSZ irodájának megnyitóján. „Ez az utasszállító gép egy másik csoportot is szállított Bejrútba. A magyarok számára különösen fontos volt az, hogy ezt titokban tartsák. Arról a nyolcvanfős csoportról van szó, melynek tagjai hosszú időn át tartózkodtak Magyarországon, ahol katonai kiképzésben részesültek. A kérdés az, hogy ki akarta megakadályozni, hogy ezek az emberek élve visszatérjenek Bejrútba. Izrael számára igen előnytelen lett volna, ha katonailag kiképzett palesztinok térnek vissza Libanonba, de ugyanígy a palesztin keresztényeknek is, hiszen otthon már tartott a háború” – állt a levélben.
A többi vallomás és a technikai háttér ismeretében azonban a fent felvázolt kétszemélyes kör vélhetően tovább szűkíthető.
Hullámsír
Felmerült, miért nem hozták mindeddig a felszínre a gép roncsait, vagy legalábbis a lezuhant repülő néhány fontosabb elemét. Ennek oka rendkívül egyszerű, ugyanis a biztosítótársaságok háborús események miatt bekövetkező kár esetén nem fizetnek, így a személyzet és az utasok hozzátartozói elestek volna a kártérítéstől. Ismerve a költségvonzatokat, a Lloyd Biztosító eltekintett a gép kiemelésétől is. A banktitok sérthetetlensége miatt azonban máig rejtély, hogy a pénz egy jelentős része végül milyen bankszámlán landolt, merthogy a hozzátartozókén biztosan nem.
Az ügy másik vetülete, a diplomáciai dimenzió leginkább Líbia példáján keresztül érzékelhető, az észak-afrikai országot ugyanis a világ állami szinten tette felelőssé azért, mert állampolgárai lőtték le 1988-ban Lockerbie felett a Pan Am utasszállítóját. Tripoli több mint másfél évtized múltán aztán családonként hatmillió dollárral vásárolta meg a teljes diplomáciai elszigeteltség alól való felmentést. A Malév 240-es járatának tragédiája esetén viszont igazából még csak nem is keresték a felelősöket. Bárki is lőtte le azonban a gépet, az háborús bűncselekményt követett el, ami soha el nem évül.
Gyász
A hozzátartozók három évtized elteltével kegyeleti jellegű jóvátételt várnak. Azt szeretnék elérni, hogy végre történjen meg a repülőgép roncsainak feltárása, az áldozatok földi maradványainak felkutatása, azonosítása és végső nyughelyre helyezése. Ezen törekvést egyhangúlag támogatta az Országgyűlés is, amely tavaly év végén százmillió forintos kegyeleti alap létrehozásáról döntött.
Ma este hat órakor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jóváhagyásával Seregély István egri érsek celebrál gyászmisét az elhunytak emlékére a budapesti Szent István-bazilikában.
Fekete év. A térségben másfél hónappal korábban egy másik repülőgép-szerencsétlenség is történt, akkor a csehszlovák légitársaság gépe fúródott bele leszállás közben egy Damaszkuszhoz közeli domboldalba. Mint kiderült, a pilóták az irányítástól a tengerszinthez mért magassági adatokat kaptak (QNH), ők ezeket azonban a leszállópályához viszonyították (QFE). A két adat között azonban több száz méteres volt az eltérés. Az 1975. augusztus 19-én történt szerencsétlenségben vesztette életét Vujicsics Tihamér, az ismert zeneszerző és népzenekutató is. Az év elején a Berlinből érkező Malév-gép szenvedett a rossz látási viszonyok miatt végzetes balesetet a Ferihegyi repülőtéren. (Gy. Zs.)
