Birkózás Ankarával

Ha már az Európai Unió lassan az abszurd színjátékok kitüntetett helyévé degradálódik, tegyünk fel mi is egy első pillanatban abszurdnak tűnő kérdést. Vajon eleget tenne-e az Iszlám Konferencia Szervezete annak a francia kérésnek, hogy Párizs csatlakozhasson hozzá, mert a híd szerepét szeretné betölteni a keresztény és a muzulmán világ között arra hivatkozva, hogy több millió francia muzulmán?
Vélelmezhető, hogy az unió tagországainak lakossága nem egészen érez másként Törökország uniós csatlakozásával kapcsolatban, mint ahogyan az „arab utca” érezne egy ilyen párizsi jelentkezés nyomán. Főként akkor, amikor az a Brüsszel, amely Ausztria kivételével tegnap Luxembourgban még az utolsó pillanatig foggal-körömmel harcolt az Ankarával folytatott tárgyalások megkezdéséért, az európai és az európai normák szerint élő Horvátországgal a csatlakozási tárgyalásokat kizárólag azért nem hajlandó megkezdeni, mert Zágráb nem adja ki az ENSZ hágai büntetőbíróságának Ante Gotovina tábornokot, akinek tartózkodási helye ismeretlen. Az európai utca emberének fejcsóválását még csak fokozhatja az, hogy a láthatóan megtépázott türelmű török kormány szombaton kijelentette, Európa választhat: vagy „globális játékossá” válik, vagy „keresztény klub marad”. Ezt pontosan az az Erdogan-kormány hangoztatja, amelynek országa 1969 óta tagja az említett Iszlám Konferencia Szervezetének, s utóbbi célkitűzése „a muzulmán szolidaritás előmozdítása a gazdasági, társadalmi és politikai ügyekben”. Az uniós politikai establishmenttől oly távol került európai polgár értetlenségét fokozza, amikor arról értesül, hogy a hét végén, amikor már úgy látszott, a csatlakozási tárgyalások tegnapi megkezdése Ausztria ellenállásán meghiúsul, Abdullah Gül török külügyminiszter éppen Washingtonba telefonált, hogy közölje Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter asszonnyal: nem hajlandó Luxemburgba utazni. Az ok: Ursula Plassnik osztrák külügyminiszter asszony a török csatlakozási tárgyalások kimenetele közé felvette azt a lehetőséget is, hogy az ne csak Törökország teljes jogú uniós tagsága lehessen, hanem alternatívaként „kivételezett partnere”. A tárgyalások látszólagos kudarca után pedig Rice aszszony kondoleált Erdogan török kormányfőnek.
Mindez azt mutatja, hogy itt lényegesen többről van szó, mint egy ország puszta csatlakozásáról. Jack Straw brit külügyminiszter – aki az unió brit elnöksége során az uniós költségvetési egyezség létrehozása érdekében még tizedannyi aktivitást és szenvedélyt sem mutatott, mint a török csatlakozás ügyében – nyíltan kimondta, hogy Ankara csatlakozásának „óriási stratégiai jelentősége van”. A londoni kormány azt is világosan értésére adta az uniónak, hogy Törökországnak a „Nyugathoz kötésével” az egész térségre átsugározhat a demokrácia modellje egy többségében muzulmán országból, és hogy a 70 milliós ország csatlakozásának elutasítása „gigantikus árulás” lenne. Csakhogy Törökországban – figyelmeztetett az unió brit elnökségének címzett programjában az Amnesty International – embereket kínoznak, és a kínzók büntetlenséget élveznek. Márpedig ha az Európai Unió saját szabályait és normáit komolyan veszi, akkor illene emlékeznie arra, hogy a brüsszeli diplomáciai gépezet éppen azért bojkottálta és közösítette ki korábban Ausztriát, mert ott a nép a lehető legtisztább és legdemokratikusabb választásokon egy olyan pártot juttatott kormányra, amelynek az unió „megelőlegezte”: netán diszkriminálni fog kisebbségeket. Az, hogy a kötélhúzás a teljes unióval akkor is szembemenetelő és a derekát igen helyesen akkor nem beadó Ausztria győzelmével ért véget, nemcsak történelmi esemény, hanem annak is példája: szinte nincs az a nemzetközi nyomás, amelynek szilárd akarattal ne lehetne ellenállni.
A most csak bizonyos kompromisszumokra kész Ausztria úgy érvel, hogy nem alkalmazható kettős mérce Törökország és az európai Horvátország esetében, és Brüsszel nem hunyhat szemet Ankara emberjogi visszaélései fölött. Az is nyilvánvaló, hogy az osztrák kormányt erősíti a közhangulat: az osztrákok 73 százaléka ellenzi, hogy Törökország belépjen az unióba. Ami Törökország kilátásait illeti, Ankarát nyilván az sem teszi optimistábbá, hogy Nagy-Britannia után Ausztria veszi át az unió elnökségét.
A tegnapi megegyezés végsőnek hitt, végül valahogy elkerült összeomlása után Straw brit külügyminiszter már-már apokaliptikus képet felfestve jelentette ki, hogy az unió szakadék szélére került, és a kudarc katasztrófát jelent Brüsszelnek. Hogy e bejelentett katasztrófát ki miként éli meg, nyilván nézőpont kérdése. A britek és az uniós politikai elit nagy része mellett nyilván a globális stratégiai „játék” első számú szereplőjének, Washingtonnak jelentene hatalmas kudarcot Ankara uniós elutasítása. Talán nemcsak azért, mert az amerikai politika valóban oly komolyan aggódik a sokat emlegetett keresztény–muzulmán civilizációs ütközés felerősödésétől (ez esetben inkább Irakból kellene kivonulnia) a török sértődöttség miatt, hanem azért is, mert Washingtonnak az utóbbi időben mintha minden balul ütne ki: iraki inváziója mind költségesebb csőddé válik, amelyből Amerika első számú közel-keleti ellensége, Irán és a terrorizmus utánpótlásipara profitál, nem is szólva arról, hogy az utóbbi időben mintha a katasztrófát katasztrófára halmozó időjárást is már-már Oszama bin Laden irányítaná. Az pedig nem csak a hitét az unióban egyre inkább vesztő polgárok hátsó gondolataként merül fel, hogy Törökország csatlakoztatásával Amerika nem önzetlenül kíván jót tenni kereskedelmi és több esetben politikai vetélytársának. Szintén érdekes kérdés: Törökország után az Egyesült Államok mely szintén nem európai országot ajánlaná következő uniós tagnak, hogy tovább erősödjék egy „demokratikus modell” kisugárzása?