Reform = közösségrombolás?

A kultúrát nem lehet megörökölni, egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újból és újból meg nem szerzi magának – ezzel a Kodály-idézettel kezdik az Országgyűlésnek, oktatási és kulturális miniszternek, valamint a kormányfőnek címzett nyílt levelüket azok a magánszemélyek és civil szervezetek, akik a magyar művészetoktatás költségvetési támogatásának csökkentési terve ellen emelik fel szavukat. „Bartók Béla, Kodály Zoltán és Martin György emlékévében megdöbbenéssel és aggodalommal figyeljük a hazai művészetoktatás felett újból tornyosuló felhőket. Az elmúlt évtizedek eredményei szertefoszlani látszanak, a világszerte példaértékűnek tartott magyar művészetoktatás egy része végnapjaihoz közeledik. A tavalyi év után ismét rettegésben töltjük az év utolsó hónapjait: nem tudjuk, hogy január elsejétől kinyithatjuk-e iskoláink kapuit” – írják. A kormány terve szerint ugyanis jövő év január 1-jétől az alapfokú művészetoktatási intézmények költségvetési támogatását a csoportos (táncművészeti, képző- és iparművészeti, szín- és bábművészeti) ágban drasztikus módon csökkentik, így az eddig egy fő után adott évi ötvenkilencezer forint helyett negyvenezret juttatnának az iskoláknak.
Induljunk el a kályhától! Az alapfokú művészeti oktatás – mely a gyerekeknek többek között heti többszöri délutáni elfoglaltságot, és a képzéstől függően évi többszöri kiállítást vagy fellépést jelent – kétféle módon támogatja az állam. Az úgynevezett egyéni oktatás (egy tanár – egy diák modell) után évi százötezer forint, a csoportos képzésnél pedig (egy tanár – több diák modell) kis híján hatvanezer forint költségvetési támogatás jár egy gyerek után. Egyéni oktatási formára többnyire a hangszeres képzést választók járnak, a csoportba pedig a néptáncosok, szín- és bábművészetet választók, a képző- és iparművészetet tanulók mennek. A két tábor között ma is vita van arról, hogy melyik a drágább – az egy diák – egy tanár felállás nyilván sokba kerül, és általában a hangszerek sem olcsók, de például a néptáncosok érvei is erősek, akik az hangoztatják, hogy a csoport tagjainak sem elég összesen egy csizma, az évente bemutatott koreográfiák során akár hat különböző tájegység ruháit kell megvásárolni a diákoknak, miközben komoly pénzbe kerülnek a nagyzenekaros próbák és a fellépésekkel járó utazások is. A kormányzat – a nyilvánosságra került tervek szerint – csak a csoportos oktatás költségein akar spórolni, egyharmadával csökkentve az állami támogatást. Az iskolák képviselői azt mondják, a kieső bevételt nem tudják ráterhelni a szülőkre (néptáncolni jellemzően a szerényebb anyagi helyzetű, többnyire nagycsaládok gyerekei járnak), a kevesebb pénzből viszont nem tudják ellátni az oktatási törvényben előírtakat, így januárban be kell zárniuk az iskolákat.
A rendszer különben magában hordja a csalás lehetőségét – sok példát lehetne találni arra, hogy összekacsint a település jegyzője a polgármesterrel, és átminősítik művészeti iskolává a már meglévő önkormányzati oktatási intézményt, hogy ezzel pluszforrásokhoz jussanak, miközben érdemi művészeti munkát nem folytatnak. A normatív támogatásból aztán felújítják az iskolát, a délelőtti testnevelésórát pedig papíron délutáni néptáncoktatásnak számolják el, vagy a kézimunkát-rajzot átkeresztelik képzőművészetnek. A tisztességesen működő művészeti iskolák jó ideje szigorú minőségi ellenőrzést és szűrést követelnek, de követeléseikre az volt többnyire a válasz: liberalizálni kell az oktatást, majd a piac eldönti, hogy mire van szükség és mire nincs. A nyílt levél aláírói most is azt kérik, hogy a szaktárca tegyen hatékony lépéseket annak érdekében, hogy felderítsék és szigorúan megbüntessék az alapfokú művészetoktatás céljaival és szellemiségével visszaélő intézményeket.
Az is érdekes kérdés, hogy zenei nevelés már évtizedek óta folyik a hazai iskolákban, de szervezett módon és állami támogatással néptáncot csak 1992 óta tanítanak. Az ezzel foglalkozó iskolák jelentős része alapítványi formában működik, így nem várható, hogy az önkormányzatok saját büdzséjükből kiegészítik a kieső támogatás öszszegét. Két éve különben már megcsapolta az addig hatvanötezer forintos állami támogatást a kormány, de az újabb – és jóval nagyobb – csökkentés a nehezen kiépített infrastruktúrát döntené porba. Tavaly ilyenkor már beszéltek a megvonásról, de az erős civil összefogás eredményeképpen az előző kormány visszalépett, és minden maradt a régiben.
A tervezett döntés kétszázhuszonegyezer gyereket (és általuk több mint egymillió embert) érint. Sok településen ez az egyetlen délutáni foglalkozás, így – amennyiben megszűnik az intézmény – a diákokat visszakergeti jobbik esetben a tévé elé, másokat pedig a rombolás vagy a káros szenvedélyek világába. Ezzel sérül az esélyegyenlőségük is városi társaikkal szemben, és megszűnnek azok a közösségek, amelyek biztonságot, rendszeres elfoglaltságot, az alkotás örömét, a jövő társadalmának minőségét biztosították az elmúlt években. A döntés ellen tiltakozók úgy vélik, magára valamit is adó nemzet és kormány számára nem létezhet olyan ok vagy kényszer, amely elveheti a lehetőséget a gyerekektől képességeik, tehetségük kibontakoztatásához, személyiségük fejlesztéséhez. Aki ilyet tesz, az a nemzet jövőjét teszi kockára – mondják, kifejtve, hogy hazánk nagyhatalomnak számít a művészet területén, és ebben elévülhetetlen érdemei vannak az alapfokú művészeti oktatás csoportos képzésének is. A nagyhírű nemzetközi folklórfesztiválokon együtteseink mindig kiemelkedően képviselték Magyarországot, elismerést és ismertséget szerezve sokszor olyan országokban is, ahol hazánkat korábban alig ismerték. Több országban magyar modellként emlegetik és próbálják lemásolni azt a képzési formát, amit itthon éppen most próbálnak szétverni.
Sokan úgy gondolják, hogy mivel a kormány csak a csoportos oktatásban részt vevők támogatását csökkentené, ez egyértelmű politikai támadás egy – tévesen – ellenségesnek hitt közeg ellen. A kormánypárti politikusok ugyanis a néptánc hívószavait (közösségfejlesztés, hagyományok, magyarságtudat) a politikai ellenfelük táborához kötötték, pedig néptáncolni, bábozni nem csak a konzervatív, jobboldali szülők gyerekei járnak – még akkor sem, ha itt aztán fontos lesz nekik a népi kultúra és a hagyományok iránti tisztelet.
Egyetlen fejlett ország sem létezik művelt és kulturált állampolgárok nélkül, nincs művészet és művészetpártolók nélkül, eddig egyetlen európai uniós tagország sem hagyta elveszni nemzeti kultúráját. Az UNESCO-közgyűlés párizsi ülésén ajánlást készítettek a tagállamok kormányai részére a folklór és a hagyományos kultúra védelmében, miközben Magyarország éppen ezt készül feláldozni a konvergenciaprogram oltárán. Az így megspórolható összeg jóval kisebb egy multicég nálunk elért havi profitjánál, de a szakma hiába próbált párbeszédet kezdeményezni a politikusokkal. Az országos szakmai szervezetek küldöttei több száz kilométerről felutaztak a parlament oktatási bizottságának ülésére, de a bizottság szocialista elnöke időhiányra hivatkozva megszavaztatta, hogy ne kapjanak szót az ülésen.
Az egykori növendékek soha nem felejtik el a művészeti iskolában tanultakat, hiszen mindazt, amit a közösségben megtanultak (kitartás, közös célokért való tenni akarás, szorgalom, alázat), felnőttként a társadalom egészében hasznosítják – írják a nyílt levélben. A csoportos művészeti nevelést Magyarország szempontjából nem lehet ágazati problémaként kezelni, mert ez nemzeti ügy.