A nemzeti szuverenitás támadás alatt áll. A világban egyszerre zajlik kereskedelmi, információs, kulturális és katonai hadviselés. Ebben a zavaros helyzetben számos állam érezte szükségesnek a nemzeti szuverenitás megerősítését. Így tett Magyarország is. El kell kerülni, hogy hazánk az egyre élesebb konfliktusokban alárendelődjön valamely nagyhatalom vagy birodalom érdekeinek, és ahogy ez történelme során többször megtörtént, kényszerű kiszolgálója, majd kárvallottja legyen valamely erőközpont hatalmi törekvéseinek.
Tudjuk, hogy a birodalmak prédaként, nyersanyagként, legrosszabb pillanataikban pedig ágyútöltelékként tekintenek az általuk alávetettnek gondolt népekre. Kollonich Lipóttól Metternichen, Veesenmayeren és Kliment Vorosilovon át Manfred Weberig bezárólag nem sokat változott a birodalmi gőg.
A Magyarországot maga alá gyűrni akaró, bukott birodalmak és azok leszármazottai évszázadok óta ugyanazt a kérdést ismételgetik: miért létezik még egyáltalán ez a nemzet, mikor fognak végre behódolni a magyarok? Vagy ahogy Márai írja: „Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét?”
Rossz hírünk van a számukra: hiába szeretnének minket végleg eltüntetni, nem fog menni. A végzetet senki nem kerülheti el – még a birodalmak sem. A végzet pedig mi magunk vagyunk. Ezt a szerepet kaptuk a történelemben: mi vagyunk a deus ex machina; a felirat a falon, ami romba dönti a hatalmasságok bábeli terveit. A sorscsapás átüt minden birodalmi páncélt: mi, magyarok vagyunk az ő szerencsétlenségük.
Sokféle eszközzel próbálták már Magyarország szuverenitását felmorzsolni, újabban ezt a célt szolgálja az ukránpárti propaganda, a mesterségesen gerjesztett háborús pszichózis és a szankciók. Felfegyverezték Ukrajnát, kiürítették Európa fegyverraktárait, szabotálták a biztos és olcsó energiaellátást, megbélyegezték az önálló külpolitikát, blokkosodásra és közös adósságba kényszerítik a kontinenst. Mindezzel a nemzetállamokat akarják szétverni.
Küldtek ide hivatásos árulókat, zsoldos szervezeteket, nemzetközileg beágyazott, a magyarokat mocskoló médiahálózatot, hungarofób uniós komisszárokat, a háttérben szervezkedő nagyköveteket, külföldön kiképzett ügynököket, hírszerzőket, politikai hasbeszélőket és kesztyűbábokat. Nem felejtünk: mindent tudunk, mindent számontartunk. Emlékszünk rá, kik vettek részt benne és miért – milyen hátsó szándékból, kinek a zsoldjában.
Magyarországon a hálózat működtetői, a birodalom spionjai nem tudnak elbújni; mi lelepleztük őket. Magyarországon annak nevezzük a dolgokat, amik valójában: az ügynököt ügynöknek, a hazafit hazafinak. Ezért gyűlölnek minket, ezért kiáltottak féktelen bosszút a magyarok ellen.
Fegyvernemet is váltottak: egy háborúban álló, tetőtől talpig felfegyverzett, a fronton, a legbrutálisabb körülmények között edződött ország hadseregével, katonai erejével fenyegetik azt, aki nem tapsolja pirosra a tenyerét, amikor a háború ürügyén az egész kontinenst szakadékba tolnák az uniós bürokraták.
Az ukrán elnök a támogatásokért cserébe személyesen száll be a küzdelembe, amelyben szinte bármi megengedettnek látszik. Brüsszelből, a birodalom hatalmi-pénzügyi központjából pénzelt újságírókkal és politikusokkal együtt végzik el a piszkos munkát a szuverenitásuk mellett kiálló kormányokkal és nemzetekkel szemben. Megpróbálnak megfélemlíteni bennünket, mindennap újabb és újabb hazugságot terjesztenek rólunk. Egy olyan politikai erőnek készítik elő a terepet ezzel, amely feltétel nélkül végrehajtaná a birodalmi ukázokat.
Nem csak erővel akarnak meggyőzni minket. A birodalomnak van egy másik ajánlata is, amely több mint kétezer éve változatlan, és talán még veszélyesebb. Először azt suttogják a fülünkbe: legyetek a birodalom része, spóroljátok meg magatoknak a kellemetlen vitákat és küzdelmeket, rendezkedjetek be a komfortos önfeladásra és élvezzétek a gyarmati lét elviselhetetlen könnyűségét! Majd miután a mefisztói alku megköttetett, jön a feketeleves: a történelemből tudjuk, hogy a kis országok valójában arra kellenek, hogy elvégezzék az alantas munkát, hogy vérüket és a verejtéküket adják a birodalom zászlaja alatt.
Ahogy Soros György fogalmazott 1993-ban: a kelet-európai országok azért kellenek, hogy „csökkentsék a NATO-tagországok számára a hullazsákok kockázatát”.
Mi, magyarok ezer éve nem egy múlandó birodalomhoz csatlakoztunk, hanem Európához és a nyugati kereszténységhez. Az érdekeink egy részét – ahogyan most is – mindaddig alárendeltük a közös céloknak és értékeknek, amíg azok minket is képviseltek, minket is védtek, amíg a mi méltóságunkat is tiszteletben tartották. Senkinek sincs joga arra, hogy megkérdőjelezze a hovatartozásunkat: mi itt leszünk, itt maradunk, és továbbra is átok és szerencsétlenség leszünk a birodalmak számára.
A magyar szuverenitást képviselni nem egy elvont, öncélú ideológiai mutatvány, de nem is érzelmi túlfűtöttség vagy éretlen idealizmus. Sokkal több: kötelesség és történelmi reflex, amit örökségül kaptunk, ami a miénk már legalább ezeregyszáz éve. Az önazonosságunk megtartása által nyerünk erőt ahhoz, hogy képesek legyünk a legnehezebb helyzetben is helytállni. Ezek nélkül semmik vagyunk; ha nem igazodunk az igazsághoz és a kötelességeinkhez, akkor átgázolnak rajtunk, letaposnak és bűnökbe kényszerítenek minket.
Az elmúlt egy év munkájának eredménye, hogy már pontosan látjuk, mekkora a birodalmat kiszolgáló hazai hálózat. Látjuk, kik a rendszer fenntartói és a végrehajtói. Radarra tettük a USAID lopakodó bombázóit és Brüsszel drónjait. Tudjuk, hogy újra aktiválta magát Korányi Dávid vagy a DatAdat. Látjuk, hogy az Európai Bizottság és a Soros-hálózat egyre közvetlenebbül, egyre több pénzt mozgósítva dolgozik Magyarország ellen. Tudjuk, hogyan zajlik a magyar közvélemény manipulálása, hogyan maszkírozzák magukat független civilnek és újságíróknak azok, akik külföldi pénzből külföldi érdekeket szolgálnak.
Eddig ezt a tevékenységet úgy végezhették, hogy az egyszerre járt magas presztízzsel és jóléttel. Egy éve, tehát a Szuverenitásvédelmi Hivatal megalakulása óta azonban a külföldi propaganda kifejtése már nem kockázatmentes tevékenység: aki erre adja a fejét, annak a nyilvánosság előtt kell viselnie a hazaárulás erkölcsi terhét.
A küzdelem korántsem ért véget. A USAID beszántása nem akadályozza őket abban, hogy folytassák. Szinte az összes nagy európai és amerikai magánalapítványt, uniós vagyonkezelőt már megszállták, az irányításuk alá hajtották. Egy teljes üzleti modellt építettek ki a nyomásgyakorlásra.
Látjuk azt is, hogy Ukrajna szerepe elsősorban azért fontos, hogy furkósbotként fenyegessék vele a tagállamokat. Megértettük a birodalom felépítését, a rendszer rejtett logikáját, és látjuk a terjeszkedés irányait is. Ilyen mélységben ezt előttünk még senki nem tárta fel és nem mondta ki. A küzdelem pedig zajlik. Az erőnket megsokszorozza a tudat, hogy a ránk törő birodalmak temetésén mindig ott voltunk és ott is leszünk.
Magyarországgal megütközni minden birodalom számára a nagy jávorszarvasteszt: nem tűnik egy veszélyes jószágnak, de mindenki a feje tetejére állva végzi az út szélén, aki nem kerüli ki.
A szerző a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke
(A beszéd a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet Harc a nemzeti szuverenitásért című konferenciáján hangzott el.)
