Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége, a USAID az amerikai nemzetbiztonsági hálózat részeként jött létre. A szervezet éves költségvetése, a tőke, ami felett rendelkezik négy európai uniós ország GDP-jét előzi meg, dolgozóinak létszáma pedig egy kisebb magyar településével vetekszik. Ha beleszámoljuk azokat is, akiknek a neve csak a fizetési listáikon szerepel, akkor egy vidéki nagyvárost is benépesíthetnének az alkalmazottjaikkal. A szervezetnek önálló, globális társadalmi, politikai és gazdasági programja van, amely az intézményes amerikai politikai hatalom felett áll, nem kérheti számon és nem ellenőrzi senki. Az ügynökség agendáját a világ százharminc országában próbálta érvényesíteni. Eddig.
De nézzünk a mélyére, hogyan is kezdődött mindez.
A szervezetet a hidegháború kellős közepén 1961-ben rendeleti úton alapította meg Kennedy elnök.
A cél az volt, hogy egy jelentős állami források felett rendelkező, de az állami apparátustól független döntéshozatalra képes külpolitikai eszközrendszert alkosson, amivel megakadályozza a szovjet blokk informális terjeszkedését a két szuperhatalom közötti frontvonal országaiban.
A USAID által megnyitott pénzcsapoknak tehát már az első pillanatban nemzetbiztonsági céljuk volt: a regionális, mikroszintű politika alakításával térde kényszeríteni a szovjet blokkot. Az Egyesült Államok társadalmi-kulturális normáinak, sztenderdjeinek terjesztése a szovjet peremvidékekről haladva, egyre beljebb egészen Moszkváig.
Kennedy egy évvel a meggyilkolása előtt, a szervezet országos irodáinak vezetőit így indította útnak:
Mivel nem akarunk amerikai katonákat küldeni minden olyan helyre, ahol veszélyben lehet a szabadság, ezért magukat küldjük oda. […]
A 70-es évek végén, 80-as évek elején a USAID körül új, a döntéshozatalban és a végrehajtásban addig másodlagos szereplők jelentek meg: a különböző magánalapítványok, az átláthatatlan céghálók, a rejtőzködő és védett privátszféra, a gazdaság óriásai. Ezekre támaszkodott az új szisztéma, a formálódó, ébredező „soft power”, hiszen csak ők voltak képesek arra, hogy a nyíltan vállalt nyomásgyakorlás üzleti modelljét, a szabályozásokat megkerülő, a szürke zónán belüli nemzetközi szervezeti-személyi hálózatát kialakítsák és üzemeltessék. Néhány év alatt ők kerültek az új berendezkedés csúcsára. A Kennedy-érában létrehozott hálózat olyanná vált, mint a zavarosban elkeveredő, a fekete piacra bekerülő nukleáris fegyver. A szellemet többé már nem lehetett visszazárni a palackba. Fokozatosan kiszorították a geostratégiai folyamatok feletti kontrollból, a valódi hatalomból a választásokon legitimitást nyert politikusokat. Végül pedig az elnöki hivatalt is.
A nyolcvanas évek végére ők váltak az Egyesült Államok mögött megbúvó és annak összerejére, társadalmi teljesítményére rátelepedett, mindkét nagy politikai párt elitjével szimbiotikus viszonyban álló valódi szuperhatalommá, vagyis mélyállammá.
Ennek következménye lett az, hogy ugyan ez a korábbi győzelmeket segítő „soft power” fegyverarzenál vált a világ legerősebb, leválthatatlan politikai és gazdasági érdekérvényesítő erejévé, de közben elkezdte lebontani, elértékteleníteni a nyugati világ demokratikus rendjét.
