Bogár László

Egység és kétség

Amikor a nemzet egységes fellépéséről beszélünk, akkor azt is el kellene tudni beszélni, hogy kik voltak azok, akik a birodalmat segítették uralmának a helyreállításában a forradalom leverése után.

Bogár László

forradalom függetlenség birodalom árulás 2025. 10. 27. 5:41

Fotó: Kurucz Árpád

Habent sua fata libelli, vagyis minden könyvnek megvan a maga sorsa, tartja a régi latin mondás. És mivel minden könyv valamilyen formában egy történetet mesél el, a legkomolyabb tudományos művek is, csak erről nem illik beszélni, mert úgy véljük, hogy a tudomány maga az „objektív valóság”, holott csak egy történet az objektív valóság éppen aktuális értelmezéséről, így a történeti eseményeknek is megvan a maguk sorsa. Pláne, ha egy történelmi esemény emléke egyúttal nemzeti ünnepé is válik, hisz minden nemzet arra törekszik, hogy nemzeti ünnepe az adott emberi közösség összetartozását, lelki, erkölcsi, szellemi egységét fejezze ki.

A két legfontosabb nemzeti ünnepünk, március 15. és október 23. is arra volna hivatott, hogy ezt az egységet fejezze ki és erősítse meg minden évben, amikor megemlékezünk az akkor történtekről. Mindkét forradalom esetében a fennálló birodalmi renddel való szembefordulást és e szembefordulás tragikus bukását idézzük fel. Ám amikor a nemzet egységes fellépéséről beszélünk, hisz ez a legfőbb máig ható üzenet, akkor azt is el kellene tudni beszélni, hogy akkor kik voltak azok, akik a birodalmat segítették uralmának a helyreállításában a forradalom leverése után.

Az egyik lehetséges válasz az, hogy ők e cselekedetükkel megtagadták saját magyarságukat, vagyis ettől kezdve megszűntek a magyar nemzet nevű emberi közösség részei lenni. (Ahogy ezt akkoriban némi iróniával mondogattuk „a hazánk területén ideiglenesen állomásozó árulók nem magyarok”.) Csakhogy ebben az esetben könnyen kialakulhat a „mi és ők” szindróma, vagyis az olyannyira áhított egység helyett éppen hogy a „kétség” válik uralkodóvá. A kétség afelől, hogy akkor most ki is képviseli az „igazi” nemzetet, és ki a nemzetvesztő hazaáruló. (Ne felejtsük el, hogy az árulónak is van ám „narratívája”, amelynek a lényege az, hogy éppen hogy ő mentette meg a nemzetet a felelőtlen lázadók által kiprovokált birodalmi megtorlás pusztító következményeitől. Kádár és Görgey narratívája egyaránt erre épült.). Amikor Gérecz Attila, az 1956. november 7-én szabadságharcosként hősi halált halt költő a „két pisztolyként egymásra fogott magyar” fordulatot használja annak a drámai jelenetnek az érzékeltetésére, amikor a váci fegyházból megszökve egy rendőr elfoghatta volna, de futni engedte, akkor éppen erre a nemzet léte szempontjából legkényesebb kérdésre próbál választ adni.

Tovább nehezíti a nemzeti egység megítélését az a tény is, hogy 1848 után közel húsz év, 1956 után pedig több mint harminc év telik el úgy, hogy a nemzet kénytelen tudomásul venni, hogy a nemzeti ügy elárulóinak az elbeszélési módja uralja a beszédteret, és súlyos megtorlásnak teszi ki magát mindenki, aki lázadni mer az uralkodó értelmezési kerettel szemben.

Az 1956-tól 1990-ig fennálló rendszer legfőbb legitimációs talapzatát éppen az 1956-os események megítélése adta, és maga a rendszer 1989. október 23-án első sorban erkölcsi értelemben omlott össze, hisz a rendszer támogatóinak át kellett élniük, hogy egy hamis és hazug elbeszélési mód támogatói voltak. (Amit amúgy feltehetőleg addig is tudtak, csak ettől kezdve már „papírjuk is volt” erről, ami nem volt más, mint a Magyar Köztársaság ünnepélyes kikiáltásáról szóló dokumentum.)

Ám a történet folytatódik, mert az igaz ugyan, hogy a „sötét ellenforradalom” fordulat helyett most már a „dicsőséges forradalom” fordulat adja az új rendszer (a rendszerváltozás rendszere) legitimációs bázisát, de ezzel egyúttal egy elég különös társadalomlélektani fixáció is létrejön. Ez abban nyilvánul meg, hogy ettől kezdve az október 23-i megemlékezéseken mindenki dicsőséges forradalomról beszél ugyan, de egyúttal azt is jelzi, hogy 1956. „igazi” lelki, erkölcsi, szellemi örököse kizárólag ő, míg politikai ellenfelei 1956 igaz ügyének mai árulói. Vagyis a diskurzus-tér felszínén végül is látványtechnikai értelemben „egységes” a nemzet, hisz mindenki ugyanúgy magasztalja 1956 hőseit, ám amikor ennek az egységnek a jelen megítélésében, döntéseiben és cselekedeteiben kellene megmutatkoznia, akkor kiderül, hogy az egységes nemzet inkább csak egy közösen fenntartott illúzió, amely illúzióréteg alatt nagyjából ugyanazok romboló, önfelemésztő szellemi energiák örvénylenek, amelyeknek legfeljebb a konkrét megjelenési formája volt eltérő, de az e mögött meghúzódó alapvető mintázatok alig-alig változtak történelmünk során. Gondoljunk csak a kuruc-labanc dichotómia önismétlő sémáira.

A mostani október 23-i megemlékezéseken újra tanúi lehettünk mindennek, ám megjelent egy ezeken az önismétlő mintázatokon átívelni kívánó törekvés is, mégpedig Orbán Viktor miniszterelnök beszédében. Emberséges együttérzéssel és megértéssel szólt azokhoz, akik most a nemzet „másik oldalán” vannak, és akik azt hiszik, hogy jó ügyért állnak ki, amikor a jelenlegi kormánnyal szembefordulnak. Úgy fogalmazott, hogy a következő öt hónap feladata a „megtévesztett magyarok” megszólítása lesz, mert – mint mondta – „egyetlen lélekről sem mondhatunk le”, hiszen „minden magyar felelős minden magyarért”. Szabó Dezső e híres mondata a nemzet legfőbb erkölcsi talapzata volt, van és lesz.

A jövő évi választáson az dől el, hogy a „két pisztolyként egymásra fogott magyar” felismeri-e az egymásért viselt egyetemes felelősség e végső igazságát.

A szerző közgazdász