Apám, aki tüzér alezredes volt Horthy hadseregében, lement a Moszkva térre október 24-én. Harcolni szeretett volna, de a parancsnok azt mondta neki: „Öregem, menjen haza! Nem akarunk horthysta katonákat. Ez most a mi forradalmunk!” – meséli Berg Glória apja történetét a premontrei kolostor kávéházzá átalakított részében.
Csornán néhány nap múlva adják át azt az ötvenhatos emlékművet, amelyet Glória és Árpási Tamás tervezett. A terv eredetileg a budapesti 56-osok terére (volt Felvonulási tér) 2005-ben kiírt pályázatra készült, amelyre akkor hétszázmilliót különítettek el. Aki élt és mozgott, illetve a térplasztikához köze volt, pályázott. (A nyertes pályázó végül 650 milliót kapott.) Tavaly újabb lehetőség adódott, bár „csupán” százmillió volt a keret, ez a pályázat azonban helyszíntől független volt. Ekkor egy pályamunkára átlagosan öt és fél millió forint jutott, Glóriáék azonban ezt is elbukták. A háromtagú szobrászbizottság szerint azért, mert az emlékmű annyira utal ’56 tragédiájára, hogy nem szabad megvalósítani.
Sokkoló, az tény. Már maga a rendkívül rideg anyag (szürke kockakő és rozsdás vasúti sínek), amely az ötvenes évek kilátástalan hangulatát idézi, másrészt a börtönrácsok közül a szabadság felé (amelyet az aranyozott gömb jelképez) nyúló bronzkezek – valóban nem mindennapiak. A költségeket tizenkétmillióra becsülték.
– Olyan sok volt, hogy kilátástalannak tűnt a megépítése – sóhajt Háncs Károly tanár, a Csornai Korona Polgári Együttműködési Egyesület tagja. Ő különben véletlenül került a terv közelébe. 2006 telén éppen a polgármesteri hivatal folyosóján tartózkodott, amikor Árpási Tamás az akkori polgármesternek vitte bemutatni a tervet. „Milyen terv? Mutasd meg, kérlek!” „Ne haragudj, nem. Hogy nézne ki az, ha először neked mutatnám, csak utána neki? Ha végzek, bemegyek hozzád.”
Miután Árpási Tamás kijött a polgármestertől, ahogy ígérte, megkereste az iskolában Károlyt, aki a tervek láttán nem szólt semmit. Másnap viszont felhívta Árpásit, hogy az egyesület részt kér a feladatból. Megkezdődött a szervezkedés. A polgármester támogatta az ötletet, a testület elkülönített rá kétmilliót. Az egyesület ügyesen kőjegyet bocsátott ki ezer- és ötezer forintos címletekben, amelyet hétszázhúszan meg is vásároltak, ami egymillió forintot jelentett. Berg Glória vacsorát adott rábapordányi házában, ahol a köszöntőt Esterházy György mondta el, majd a beszéd végén hatásosan nagyobb összeget helyezett az asztalra kitett perselybe. Gesztusa követőkre talált, az est végére kétszázharmincezer gyűlt össze. (Rábapordány nem akármilyen hely. A kis faluban négy nagykövetnek volt háza.)
Berg Glória családjában nem idegen az adakozás. Dédapja, Gusztáv az 1800-as évek derekán kórházépítésbe kezdett Kapuváron, majd iskolákat, óvodákat finanszírozott, az első artézi kutakat is ő fúratta, sőt a környék első kisvonata is az ő nevéhez fűződik. Ma egy utca és egy iskola viseli a nevét.
Glória tizenegy évesen, ötvenhatban hagyta el az országot, és negyvenhat évesen jött haza. Az innsbrucki színház díszlettervezője volt, számtalan film és színház díszlet- és jelmezterveit jegyzi.
Az emlékmű ötletét támogatta a helyi vízművek és Győr-Moson-Sopron megye önkormányzata is. Nagy segítség volt, hogy a MÁV ingyen adta a vasúti síneket – 1,7 millió forint értékben –, Budapest pedig a kockaköveket – 2,5 millió forint értékben.
Jellemző történet, hogy miután felállították a vasúti síneket, odalépett az egyik munkáshoz egy gyanús alak: „Hát, öcsém, milyen nehéz lehet ez a sín?”
Ma egy kis mellszobor értéke kétmillió. Ennek a figurának a kezei pedig bronzból vannak… De nem kell félni, int a történet végén Turi György polgármester. Csornán az átlagnál jobb a közbiztonság. Még egy szobrot sem pusztítottak el a színesfémtolvajok. (Biztos, ami biztos Árpási, a szobrász eltette a kezek negatívját.)
Tavaly augusztusra megvolt hát minden, az építkezés azonban mégsem kezdődött el, mert a gázközműcég bizonytalan volt, fut-e vezetéke a kijelölt terület alatt. Mire kiderült, nincs ott gázvezeték, tél lett. A munkálatok a tavasszal kezdődtek meg. Kormos János építészmérnök vezette az építkezést – ingyen. Százkét ember fizetsége tizenhat héten át az összefogás élménye volt. Borbély Ferenc tizennyolc éves fiának csakúgy, mint Bognár Györgynek, aki nemegyszer az éjszakai műszak után állt be követ hordani. Mások szabadságot vettek ki, hogy ne álljon a munka. Ünnepnapok, szabadnapok, negyvenkét fok – mindez nem számított. Amikor néhány hete Wittner Mária egy előadásra igyekezett a környéken, befordult Csornára, megállt a jövendő emlékműnél. Beszélgetni kezdett Árpási Tamással, aki arra kérte, hogy egy követ ő maga tegyen a helyére. Wittner az egyik legnagyobbat fogta meg, Árpási rémüldözött. „Jaj, ne izguljon már, vittem én ennél nagyobbakat is!” És a helyére tette.
Turi György polgármester civilben állatorvos. Bár nem idős ember, mégis vannak emlékei ötvenhatról. Három és fél éves volt, amikor a szülei végigvezették azon az utcán, ahol nemzetiszínű zászlók lobogtak, és ahol rengeteg ember zsúfolódott össze. Emlékszik azokra is, akik, amikor tejért jöttek – ősi csornai parasztcsalád az övék –, a híreket hozták a pesti harcokról, később a menekülőkről.
– A 86-os országúton van egy kőkereszt, ott gyülekeztek azok, akik el akarták hagyni az országot. Az egyik unokabátyámat apám húzta le a pótkocsiról, azóta is hálás neki, mert itthon is megtalálta a számítását.
Berg Glória elmeséli, hogy ő is a Hansági-főcsatorna közelében került le a vonatról másodszorra. Sopronba vitték őket egy laktanyába, ahol Glória anyja kiharcolta, hogy engedjék el őket a városban lakó unokatestvéréhez.
– Másnap ő segített, akit valójában akkor láttunk először. Talált egy vezetőt, aki átvitt a határon. Hason kúsztunk. Szerencsére a kisbaba, aki velünk volt, abban a pillanatban kezdett el sírni, amikor már Ausztriába értünk. Különben én akartam elmenni. A szüleim maradtak volna, de anyám túl sokat mesélt a tengerről, a szabadságról és a narancsról, amelyet addig sohasem ettem. Abban az időben nem volt nagy élmény Magyarországon élni, csak később jöttem rá, hogy szeretem Magyarországot.
Glória tizenegy évesen látta a Dísz téren a halottakat, emlékszik arra a kisfiúra is, akit az édesapja hozott fel a lakásukba a Moszkva térről, fegyverrel a kezében kódorgott.
– Emlékszem azokra a falusi emberekre is, akik szekerekre ültek, és feljöttek Budapestre, hogy élelmet oszszanak a forradalmároknak. Akkor láttam életemben először egy darab karajt egyben. Addig csak jegyre kaptunk húst, ami tíz–tizenöt dekát jelentett. Nekem a legfontosabb emlékem a forradalomról az a darab hús.
A család akkor már megjárta az Alföldet, hiszen 1951-ben kitelepítették őket. „Bűnük” az volt, hogy a családfő, Berg Tibor katonatiszt volt, anyai részről amerikai származású, ráadásul báró.
Árpási Tamás ma restaurátor és szobrász. 1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulóján csupán kiskatona volt Sopronban.
– Annyira féltek a kommunisták attól, hogy az emberek megünnepelik a forradalom évfordulóját, hogy kiképeztek bennünket tömegoszlatásra. Engem jelöltek ki az oszlató ék legelejére. Gyalogsági ásó a kezünkben, amellyel majd szét kell vernünk a szónokok fejét. Félelmetes volt az a nyár… Tizenkilenc éves voltam.
Háncs Károly váratlanul sírni kezd, amikor azt kérdezem tőle, ő miért vett részt az emlékmű munkálataiban. Döbbenten hallgatunk, Glória vigasztalni próbálja.
– Az apám emlékére tettem – válaszolja végül halkan, majd távozik.
A többiektől tudom meg, hogy édesapja, Háncs László közgazdasági egyetemet végzett ludovikás tiszt volt, századosi rangban. Régi csornai család az övék is. Háncs László a győri ávósok keze közül, a „húsdarálóból” szabadult a forradalom kitörése előtt. (A szóbeszéd szerint a győri ÁVH-központban, akárcsak a pestiben, a halottakat savas kádakba vagy megsemmisítőbe [húsdaráló] tették, végül a Dunába engedték.) Háncs László két diplomája ellenére útépítésből élt, kockakövet rakott az ötvenes években. Fia, Károly egyetemi felvételije is több mint nehéz volt.
Csorna kisváros mintegy tizenegyezer lakossal. Története a honfoglalásig nyúlik vissza, életében jelentős fejlődést a premontrei rend betelepülése hozott. A város történelme nélkülözi az igazán nagy eseményeket, a csornaiak azonban büszkék arra, hogy 1849. június 13-án Csornán volt az utolsó győztes csata a mai Magyarország területén, amelyet Kmety György vezetett. Az osztrákok tábornoka is itt esett el. Sírját azóta is gondozzák a csornaiak. Arra már kevésbé büszkék a helyiek, hogy Szamuely Tibor hét rábaközi magyart akasztatott fel a településen – megtorlásként a Tanácsköztársaság ellen kezdődött mozgolódás miatt. Abszurd – vagy mégsem az? –, hogy a rendszerváltásig a város művelődési háza Szamuely nevét viselte.
De a csornaiak nem ezt szeretnék megőrizni emlékezetükben: 1956-nak állítottak emléket, méghozzá „önerőből”. A forradalomnak, amelyet Horn Gyula unokahúga, Havas Szófia még manapság is nyilasforradalomnak nevez. A forradalomnak, amelynek tisztaságán, úgy tűnik, ma is őrködni kell.
origo.hu
Brutális jégeső söpört végig Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében
