Fekete-fehér pillanatok

Nemcsak a hóhéroknál van folytonosság, de az áldozatok és megalázottak is mindig ugyanazok – állítja Somogyi Győző grafikus, aki úgy véli, a művész az áldozatok pártján áll.

Ötvenhatos rajzain nemigen látni antik értelemben vett héroszokat: az ön által ábrázolt emberek fáradtak, olykor kétségbeesettek, némelyikük durva arcú, borostás, sőt néha csúnya is. Hogyan lehet így ábrázolni azokat, akiket mi 1956 hőseinek gondolunk?
– A művész az áldozatok pártján van, ők másként szépek. Grafikáim témái hétköznapi pillanatok. Jó esetben a képzőművészeti alkotásban sokkal több van, mint amit akár a művész, akár a kritikus bele tud magyarázni. Akkor jó egy kép, ha rengeteg értelmezési lehetőséget nyitva hagy. Ötven év múlva ezek a rajzok egészen mást fognak jelenteni, mint nekünk, az eseményeket részben átélő kortársaknak.
– Kiderülhet-e ezekből a részletekből az egész?
– Folyamatosan készítek grafikai pillanatképeket a magyar nemzet sorsdöntő és jellegzetes helyzeteiről, így az 1956-os forradalomról is. Ezek egyetlen sorozatot képeznek, amit a címek hasonló formája is hangsúlyoz. Történelmünk – összefonódva szomszédainkéval és az úgynevezett világtörténelemmel – egyetlen folyamatos történet. Az 1956-os véres és csodálatos tíz nap is szerves folytatása az olyan sorsfordító eseményeknek, mint 1848, 1919, 1945. És nem ért véget azzal, hogy állami ünnep lett. A rendszerváltás, benne 2006 drámái is részei az eseményeknek. Az élni akaró, próbáló nemzet és az elpusztítására törekvő erők harca naponta zajlik. Ebből emelnek ki a grafikák néhány fekete-fehér pillanatot.
– 1919 és 1945? Utoljára a Kádár-éra iskolai ünnepélyein hallottam ezeket az évszámokat együtt emlegetni 1848-cal…
– Más a folyamatosság, mélyebb az öszszefüggés. 1848 szabadságharca sem volt csak örömteli a magyarság oldaláról nézve, hiszen ekkor robbant szét a középkori magyar királyság, és helyébe maguk a magyarok vitték be azt a nemzetállami eszmét, amely Trianon egyik okozója volt. Akik egy középkori, latin nyelven kormányzott királyságban békésen megvoltak ezer évig, hirtelenjében egymás torkának estek. Én Széchenyivel azt mondom, bárcsak mindez meg sem történt volna! Ez nem jelenti azonban azt, hogy ha már megtörtént, ne lehetnénk büszkék rá: a magyarok derekasan helytálltak.
– És mi van 1919-cel?
– Ez is egy fontos évszám, de nem forradalomról van szó, hanem arról, hogy a vesztes háború utáni zűrzavarban egy törpe kisebbség magához ragadta a hatalmat, és hihetetlen terrort valósított meg. Ugyanakkor éppen az ország felosztását célzó külső támadások miatt sokan beléptek a Vörös Hadseregbe, és nem sok híja volt annak, hogy sikeres honvédő háború induljon a magyarlakta területek megőrzéséért. A történelem bonyolult, azt lerajzolni nem lehet. Én embereket, helyzeteket ábrázolok.
– És 1945?
– 1945-öt azért említettem, mert az akkor kezdődő kommunista hatalomátvétel befejezte azt, ami 1919-ben félbemaradt, és részben ugyanazok az alakok bukkannak fel az új diktatúra kiépítésénél, mint 1919-ben. Aztán az 1956-os megtorlásoknál ugyanezen emberek fognak géppisztolyt, gumibotot, sőt néhány esetben dinasztikus kapcsolatok is megfigyelhetők: 1919-es komisszár nagypapa, párttitkár apuka, ávós unoka. De nem csupán családi kapcsolatokra gondolok, hanem a polgári lakosság elleni fegyveres és szóbeli erőszak folyamatosságára is. Nemcsak a hóhéroknál van folytonosság, de az áldozatok és megalázottak is mindig ugyanazok: a két világháború lövészárkaiban és fogolytáboraiban elpusztult vagy 1919-ben a Lenin-fiúk által fákra akasztott parasztok, az Auschwitzba – tehát említhettem volna 1944-et is – és a gulágra hurcolt kisemberek, megerőszakolt asszonyok, a téeszbe pofozott és lakótelepekre űzött falusiak, a Parlamentből legéppuskázott diáklányok, az anyjuk méhében megölt milliók, a hajléktalanok és a kilőtt szeműek. Ám áldozatuk talán megmenti a magyar nemzetet. Róluk szólnak ezek a rajzok.