Köznapló

Október 11., csütörtök
A magyar irodalmi élet – illetve amit annak mondanak – megint paff lett. Most, hogy szokás szerint Stockholmban kihirdették, ki kapja az irodalmi Nobel-díjat, és a brit Doris Lessingre esett a választás, mindenki ámult. Nem tudták, ki az. Vagy éppen csak. Arról írt néhány lap, hogy „az alig ismert” írónő díja meglepetés. Nekik…
Nem először járnak így.
Lebőgtek Naipaul és Coetzee, de tán még Kertész Imre Nobel-díjánál is – ugyanezért. A trinidadi és a dél-afrikai írónak egyetlen regényét adták ki a díjosztás előtt magyarul, míg Kertészről, márpedig ő ugye magyarul ír, csak a díj után kezdtek összehozni pár monográfiát, de milyeneket? Egy sem éri el az író lényegét, pedig szerzőik csudára nyújtózkodtak.
Miért alakult ez így? Mert nálunk mindent a politika colstokjával mérnek. A hatalom adja a rangot, nem a szakma, mint szokás a franciáknál vagy a németeknél – legyen elég most két példa: a Goncourt- és a Georg Büchner-díj. Ott a kormány nem oszt ordót művészeknek, alkotóknak csak azért, mert magaviseletük velük szemben lojális, vagy nem beszélnek vissza.
Nálunk viszont épp ezért osztanak.
Két magyar író nemrég fogadott el ilyen kitüntetést. Elfogadta egy rossz úton járó, országra szegénységet hozó kormánytól – két elefántcsontból munkált szerző.
Az elefántcsont manapság drága holmi. Drágát a drágának, gondolhatta a kitüntetésosztó, és biztos volt mellékgondolata is. Aki őket szolgálja, nem pedig a tűrő, munkájuktól megfosztott, rossz szagú páriákat, egy ilyen díj óvni fogja a kísértéstől.
Lehet. De képes-e megóvni őket a lelkiismeret önkínzásaitól? Vagy azt az elefántcsont urak már végképp kikapcsolták?
Persze azt se kéne figyelmen kívül hagyni, hogy az olyan hatalmasok, akiknek vircsaftja a politikában – és bármiben – prolijegyeket mutat, csudamód sznobok. Ezért kerülik el a kültelket, ezért szeretnek egy társaságban mutatkozni grófokkal meg a szellemi elit kiválasztott tagjaival – csak az a kérdés, hogy ezt a gróf úr és az a másik miért nem veszi észre? Vagy ilyen esetben miért nem röstelli?
Kéne. És valahogy mégse.
De mit sóhajtozunk, miért nem vesszük tudomásul, hogy az irodalmi élet ugyanolyan része ennek a szánnivalóvá züllött magyar világnak, mint a futball, a János-kórház liftjei vagy a vasút. Mi közös ezekben? Hogy tönkretették őket. És nem csak őket. Mindenkit, akiben volt akarás. Vagy tehetség. Vagy vágy olyan munkás életre, amely biztonságban telik.
Régi história ez, már Ady is szenvedett tőle. Nem véletlenül írta versét, A Hortobágy poétáját. Elő lehet venni, és okulni belőle. Van persze némi különbség az akkori meg a mai helyzet között. Ady idejében nemigen hordozott az irodalom féltehetségeket vagy kutyaütőket a tenyerén. Ma viszont olyan ifjú hölgy arca jelenik meg színes címoldalon, aki a regényében feneke lyukát minősíti, míg egy költőnő azzal szerzett társasági hírnevet, hogy keménynek, izgalmasnak találta a miniszterelnök hátsóját.
Úgy fest tehát, hogy a jelenkori magyar irodalomban az alsó testtájak nagyban minősítik a „felépítményt”, hogy visszapillantsak egy szó erejéig Marxra. Annak használati lehetőségeivel arányos – az már részletkérdés, hogy elölről vagy hátulról. No mármost, ahol ilyen mélyen van a horizont, ott miért csodálkoznak, ha kiderül, másutt magasabban csattog a csalogány. E különbségből következett az a lebőgés is, amelyet irodalmunk a frankfurti könyvvásáron produkált. 1999-ben, talán még emlékeznek, Magyarország volt a vásár díszvendége. Itthon anyázás, a kinti rendezvényeken műanyag pohár és száraz pogácsa, ez ment. Ott élő barátaim mondták, se azelőtt, se azóta nem volt Frankfurtnak oly méltatlan „vendége”, mint a magyar irodalom.
A helyzet mindmáig változatlan.
Bizonyítja a Nobel-díjasok kezelése, akikről korábban szóltam. Naipaul csak azért volt nálunk fontos, mert versenyezhetett érte a politikai bal éppúgy, mint a jobb, mert ezen kívül az író mint író alig érdekelte a lapok rovatvezetőit. Indiáról és az iszlámról szóló könyvei – talán a legfontosabbak – máig se olvashatók magyarul.
Doris Lessingre se vár sokkal jobb sors. Megjelent ötvenhét kötetéből találomra előkapnak majd egyet, hamarmunkában lefordítja majd valaki, aztán minden marad a régiben. Ezután is Vámos Miklós fogja kérdezni egy pódiumon Kornis Mihályt, pár hét múlva pedig Kornis Mihály kérdezi Vámos Miklóst. Taps lesz, dedikálás, lányoknak kiporciózott csókok.
Akárcsak egy középiskolai önképzőkörben húsz évvel ezelőtt. Na jó, harminc.

Október 12., péntek
Aggódom. Már a nőkkel is baj van. Egyre több köztük az izgága, kezdik utánozni a hataloméhes férfiakat. Nem tudom, kinek az ötlete volt, amire a Király utcát használták fel, két hölgy táblákkal aggatta tele a terézvárosi lámpaoszlopokat.
Egyik képzőművész, a másik múzeumigazgató, kettejük buzgalmából le lehet vonni a szokásos következtetést: a főváros nemcsak az idegeit rontja az ott élőknek, eltompítja az agyakat is. Bizonyítja a táblák szövege, négy kérdés: Elfogadna-e szomszédjául egy romát? Munkatársnak egy zsidót? Országa lakójaként egy kínait? Házastársául egy magyart?
Szerencsétlen, buta kérdés mind. Nem tudom, ki sugallta őket. Láttam a két hölgyet a tévében, naiv teremtés volt mindkettő – felhasználták őket. Mert vegyük a négy közül a legkényesebbnek látszó kérdést: Elfogadna-e egy zsidót munkatársnak?
Hölgyeim, talán megbocsátják, hogy kérdésükre kérdésekkel felelek:
1. Honnan tetszenek majd tudni, hogy aki a munkára jelentkezik, zsidó-e? A nevéről? A göndör hajáról? Netán rákérdeznek?
2. Aztán mi az, hogy zsidó? Számomra ennek a vénséges vén szónak ugyanúgy nincs értelme, mint annak a nomádnak, hogy magyar. Se azt nem jelenti, hogy az illető több, se azt, hogy kevesebb, valójában semmit nem árul el – még származását sem, hisz állítsanak csak egymás mellé egy orosz és egy etióp zsidót. Na ugye… És még valami. Elihatja valaki a család kosztpénzét, nekem mégis inkább őt kell szeretnem, csak azért, mert nem szlovák, nem francia, nem zsidó, hanem magyar? Baromság.
3. Hogy a zsidókról szóló táblánál maradjunk: hölgyeim, csak nem arra építettek, hogy ha ilyen kérdéseket tesznek fel, akkor a válaszadók egy része fél majd, nehogy „kirekesztőnek” mondják? Ha ez történt, akkor a szándék sanda, bár bevallom, sose értettem ezt a félelmet. Mint ahogy apám se törődött az általa megmentett zsidó emberek hálájával, és nem ment el oda, ahol ezért érdemeket osztanak. Vagy tisztességes valaki, vagy nem, és teljesen mindegy, hogy magyarral, zsidóval vagy bantu négerrel az. Engem, amióta a pályán vagyok, egy vezérelt: nem hazudni. Ezért sem izgat, amikor írok valamit, mit szólnak az antiszemita címkék osztására szakosodott körök, amikor majd olvassák.
Többször szóltam már róla: életem legelső példaképe egy Kuszi nevű cigány futballista volt Túrkevén. De nem azért, mert cigány volt, hanem mert a lányok bomlottak utána, mert betyár jó balszélső volt, meg a haját úgy fésülte hátra, ahogy a moziszínészek.
Úgyhogy, hölgyeim, mielőtt újabb hasonló kalandba vágnának, gondolják meg, mi kerül a táblákra. A festő ne azt pingálja oda, hogy egy magyart, egy zsidót, egy cigányt vagy egy kínait elfogadnánk-e ennek vagy annak, hanem azt, hogy jó-e, becsületes-e, művelt-e vagy hazug, semmirekellő csirkefogó, akiről kérdeznek. Ne legyenek hajlandók mindenre „az hírért névért”, és ne adják a nevüket ilyen buta kalandokhoz. Mások biznisze volt ez, higgyék el.
Maradjanak köreiken belül. Üdvözlöm mindkettejüket.

Október 15., hétfő
Íróasztalomban rajtam kívül talán csak Kassáknak telne kedve. Merthogy konstruktivista. Fém a váza, préselt lemez a lapja, utálnivaló mindkettő, ám praktikus, s ez döntött, amikor megvettük az IKEA-ban. Csavarozni lehet rá elforgatható táblákat, ezeket jól megpakolom írószerekkel, az épp használatban lévő könyvekkel, s az egyiken elférnek a teázás kellékei is.
Egyszer ráakadtam néhány kerek mágnesre. Cégfelirat virított rajtuk, ami nem esetem, viszont erősek. Egy is képes fél tucat cédulát a fémvázra fogni.
De nem csak ilyenre jók. Segítenek felkészülni a télre.
A normális hőérzetűek, meg akik jól viselik a tömeget, nyáron nyomulnak a strandok és az uszodák felé. Én nyáron a Dunában úszom. Októbertől viszont iszonyú tempóban kezdek érdeklődni: mennyi a téli bérlet Vácon, Gödön vagy Párkányban. Bevallom, ez mind önáltatás.
Hogy hova vágyom igazán, Kerekes Gábor fotója adta tudtomra. Egyik albumában, a Hetvenes, nyolcvanas címűben van egy parádés felvétel a Széchenyi fürdőről. Téli felvétel. Leírni lehetetlen, mit mutat, ha mégis megpróbálnám, terjedelmes esszénél nem adnám alább.
Fénymásoltam, két mágnessel a fémvázhoz fogtam, hogy ha ránézek, ábrándozhassak. De jó lesz! Jön a tél. A medence fölött mint felhőjáték, pára bújócskázik velünk, amikor pedig kijövünk a vízből, a feltámadó szél hideg kezével végigsimítja testünket.
Ilyenkor megborzongok, és arra gondolok, amitől egyszer szintén nagyon lúdbőrös lettem, de az nem a szél keze volt.