MI A MAGYAR?

Január 31.
Más „megbukni”, mint elbukni. Magyarország – és mind mi, magyarok, akik Magyarországgal élünk, halunk, akárhogy is van a sorsunk, papír és helyzet szerint – nem „megbukott”, hanem elbukott. És ezért egy napon a világ felelős. Most még azt hiszik, akik felelősek, hogy bagatell, egy kis nép sorsa, közjáték. Nem az. A nyugati világ erkölcsi hitele belerendült ebbe a „közjátékba” – a franciák, angolok egyidejű gaztette Szuezben csak tetézi ezt az erkölcsi bukást – és a szovjetvilág hatalmi presztízse belerendült.

Február 8.
Egy menekült. Jogász, az írók között élt az utolsó tizenkét évben, a kommunista könyvkiadó vállalatok jogi ügyeit intézte. Azt mondja, a Rajk-per során egészen az ítélethirdetésig úgy bántak Rajkkal, mint felettessel, aki szerepet vállalt. A tárgyalóterem szomszédjában klubszékek voltak, asztal frissítővel és tokajival. Itt fogadta Rajk, két tárgyalás közben, Péter Gábort, a tanácselnököt, az ügyészt, a védőt… Mindvégig úgy beszéltek vele, mint alantasok a belügyminiszterrel. „Kérlek, Laci, nem gondolod, hogy ezt vagy azt kellene még vallanod…?” – kérdezte Péter Gábor vagy az ügyész. Amikor a halálos ítélet elhangzott, Rajk visszatért a mellékterembe, falatozni kezdett, majd az elnök, a rendőrfőnök, a védő követték, mindenki sugárzott. „Kitűnő volt – mondta elégedetten Péter Gábor. – Most majd beadod a fellebbezést.” Rajk, kezében a tokajis pohárral, megdermedt. „Minek? – kérdezte. – Erről nem volt szó…” „Dehogynem – mondták –, kell még a fellebbezés is, aztán kegyelmet kérsz, csak így hiszik el…” Rajk felállt. Halálsápadt volt. Megértette, hogy beugratták. „Nem kérek kegyelmet” – mondta. Péter Gábor nyugodtan felelte: „Akkor majd kér helyetted a védőügyvéd. A perrendtartás értelmében joga van ehhez.” Nagy csend volt. Mind felálltak. Rajk, falfehéren, ezt mondotta: „Értem.” Hallgattak. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment és kiszólt a fegyőröknek. „Vezessék el az elítéltet.” Rajkot elvezették, és két nap múlva felakasztották.
Megkérdem, van-e fénykép vagy film a kivégzésről? Erről nem tud. Mindezt a védőtől tudja, aki barátja volt, halálos félelemben élt, mert mindenbe beavatták Rákosiék. A tanácselnök, Jancsó, öngyilkos lett. Péter Gábort becsukták, mert tervük van még vele.
Ebéd közben meséli ezt, most érkezett Európából, Kaliforniába megy. Izgalma őszinte. Nem tud enni, csak salátát, közben folyton feketét iszik és porokat vesz be. Azt mondja, az írók között különösen alakult a forradalom, a kommunisták néha őszintén összeroskadtak, „hazudtunk, hazudtunk”, kiabálták. A társutasok jobban bírták. A haza néha olyan, mint egy katedrális. Néha, mint egy kloáka.
Ezek az új menekültek mind különösen izgatottak. A bűntudat izgalma ez: egyiknek bűntudata van, mert részt vett valamiben, másiknak, mert ott volt, és úgy érzi, nem kellett volna eljönni.
(Márai Sándor: Napló, 1957)