Sok olyan vétlen áldozattal találkoztam az elmúlt tizenkét hónap alatt, akik nem féltek a nyilvánosság elé tárni, ami velük történt. Annak ellenére, hogy súlyos lelki, fizikai megpróbáltatások során mentek át, egzisztenciális hátrányokat szenvedtek. Pusztán azért, mert azon a napon az utcán tartózkodtak.
Közülük két asszony és egy férfi szólal most meg. Egy nagymama, aki beteg unokájához sietett, egy férfi, aki egyszerűen haza akart menni, egy édesanya, akinek a fia rokkanttá lett.
Aki állig felfegyverkezve, a plexisisak mögül néz, és toporogva vár a parancsra, annak mindenki maszsza, számára nem létezik a másik ember arca. Annak nem kell tudnia még azt sem, hogy aki tehetetlenül áll a járdán, az utca sarkán, egy kapualjban, kicsoda valójában. Nincs nála kő, semmilyen támadó eszköz, a kezét sem emeli fel? De megtehetné. És egyáltalán miért van ott? Ha fut, miért fut?
A rendőrségi jegyzőkönyveket olvasva, tárgyalásokon ülve nemegyszer találkoztam ezzel a kifordított gondolkodással. A vétlen embereknek a kihallgatások során rá kellett ébredniük arra, hiába mellettük az igazság, ha ott a betanított rendőrök hazugsága. Megtapasztalták, hogy mennyire múlik az ügyész, a bíró szakmai tisztességén és az ő kitartásukon az, hogy ne lehessen belőlük vádlottat kreálni. Már hónapok óta érzékelhető a másodlagos megtorló folyamat lényege. Hogy mentsék a bűnt, s annak ne legyen valódi következménye, ártatlan embereket hajszolnak bele olyan csapdába, amelyből nem tudnak kijutni.
Erre ébredt rá fokról fokra Kondáné Bartal Piroska is, aki életében most először találkozott az intézményesített erőszakkal. Ő maga halk szavú, finom jelenség, ugyanakkor nem hiányzik karakteréből a határozottság sem. Mindezt jól kamatoztatja munkájában, lévén belsőépítész és lakberendező. Hiszen – mint mondja – sokféle emberrel kell kapcsolatot tartania, alkalmazkodnia elképzelésükhöz. S eközben saját stílusát sem szeretné feladni. Két felnőtt, diplomás lánya van, és természetes számára, hogy az unokáival rendszeresen foglalkozzon.
– Nem pusztán a gyermekeim tehermentesítése miatt, hanem mert nagyon szeretem őket – magyarázza.
Tavaly október 23-án reggel kosztümöt vett fel, a hajtókájára egy kicsi kokárdát tűzött. Bár szeretett volna ott lenni a délutáni Fidesz-nagygyűlésen, tudta, nem lesz rá ideje. Azzal vigasztalta magát, este majd megnézi a televíziós közvetítést. Egész nap egy kiállítás előkészítésén dolgozott, közeledett a megnyitó, ilyenkor nem számít, ünnep van-e vagy nincs. Volt még egy programja. Egyik unokáját, Virágot meglátogatni a kórházban. A kislány cukorbeteg. Állapota miatt fontos, hogy a családból mindig mellette legyen valaki. Ezen a délutánon az édesanyja játszott, beszélgetett vele. Úgy beszélték meg Piroskával, hogy hat óra után ő váltja majd fel.
– A piros metróról a Deák téri megállónál szálltam ki, és mentem fel a mozgólépcsőn. Az előtérbe érve furcsa szag csapott meg. Olyan erős volt, hogy ösztönösen kifelé, a levegőre igyekeztem. Azon az üvegajtón mentem ki, amelyikkel szemben egy divatáruház van. Menedéket szerettem volna találni, de nem volt alkalmas hely. Olyan váratlanul ért mindaz, ami körülöttem zajlott, hogy ésszel fel se fogtam. Fentről a köröző helikopter zaja, a puskalövések, a zaj, a sikoltozás… Nem tudtam megmozdulni. Talán a dermedtség volt a „bűnöm”, talán a kabátomon lévő kis kokárda. Egy rendőr, akin nem volt álarc, felém jött, elkezdett lökdösni. Annyit tudtam dadogni, ne bántson, megyek már. Válaszul ütött egyet rám, rángatott a ruhámnál fogva, és hátralökött a kollégáinak. Arccal a földre taszítottak. Hátrahúzták és megkötötték a kezem. Aztán felállítottak. Szégyelltem a szétzilált ruházatomat, a hajamat. A kézitáskám mellett egy kis csomag is volt nálam, játékok voltak benne az unokámnak. Szétszóródtak, tapostak rajta, aztán összeszedték. Az irataimat kérték. „A kézitáskámban vannak, de ne nyúljon bele” – mondtam annak a rendőrnek, aki a többiek közé lökött. Hozzátettem, hogy kérem az ő adatait is. „Minek az? Majd megtudja később, végig magával leszek” – válaszolta. (Ez a rendőr az ügyészségen a szembesítésnél több kollégájával együtt állította, hogy a hölgy rájuk támadt, ütötte, rugdosta őket.)
A lefogásától kezdődő eseménysort Piroska úgy élte meg, mint aki „kívülről nézi magát”.
– Elvittek egy mellékutcába, lovas rendőröket láttam, iszonyatos kavarodást. Ott állt egy rabszállító autó. A belseje olyan volt, mint egy nagyon szűk szekrény részekre osztva, elválasztva, hogy ne lásd a másikat. Belöktek, otthagytak, egyedül voltam. Hallottam a zajokat, a lövéseket, éreztem a gázszagot. Az időérzékem teljesen elhagyott. Próbáltam a rácsos ablak felé mozogni, és ösztönösen énekelni kezdtem. Azért is, hogy ne féljek, meg reménykedtem, valaki csak meghallja, hogy ott vagyok. Féltem, ugyanakkor végig az járt a fejemben, hogy ezt a tévedést, mert csak az lehet, helyrehozzák, elnézést kérnek és elengednek. És akkor még a kórházba is be tudok jutni.
– A rabszállítóba később belöktek még valakit. Összefüggéstelenül beszélt, sírt, a kislányát és a feleségét hívta. Papír zsebkendőt kért, csak szóban tudtam nyugtatni, hisz össze volt kötve a kezem. Amikor a Gyorskocsi utcában kiszállítottak minket, akkor láttam, hogy félmeztelen, és teljesen össze van verve az arca… Még mindig nem fogtam fel, hogy így megalázhatnak, és elvehetik a szabadságomat. Csak amikor láttam, mennyien vagyunk, és milyen iszonyatos hely ez, akkor jöttem rá, bizony sok mindent megtehetnek. Egy fegyőrnő, aki az átvételt intézte, megkérdezte, mit tettem, bántottak-e. Mondtam, hogy nem tettem semmit, és igen, bántottak, megaláztak. A nő rám ordított, ne hazudjak, semmi nem látszik rajtam. Papírt kértem, hogy leírhassam, mi történt. Tovább kiabált, én itt egy senki vagyok, aki bármit ír is, nem lesz igaza. Igyekeztem összeszedni magam, de minden ízemben remegtem. Hozzá kell tennem, hogy a lefogásom körülményeiről nem készült jegyzőkönyv, tehát ilyen szempontból is teljesen ki voltam szolgáltatva a hatóságoknak.
– Attól kezdve, hogy bevittek, állandóan „mozgásban tartottak”, kihallgatás kihallgatást követett, már támolyogtam a kimerültségtől. Hiába kértem, hogy értesíthessem a családomat, azt mondták, majd ha végeztünk és aláírok, akkor lehet. Ahogy láttam, a többi elfogottal ugyanígy tettek. Hajnalfelé aztán sorra írtuk alá, amit elénk tettek. Nekem sem volt erőm ellenállni. Mindenáron haza akartam jutni. Gondoltam, ha a bírósági eljárásra sor kerül, kiderül az igazság – idézi vissza a Gyorskocsi utcai fogdában történteket.
Enyhe kifejezés, hogy tévedett. A bántalmazás és jogtalan őrizetbe vétel miatt tett feljelentését elutasították. Ezt követően pedig neki kellett a törvény elé állnia, bizonyítania, hogy egyedül, a hatvan kilójával nem támadt rá egy rendőrcsoportra. Mint mondja, egy alkalommal azt állították, hogy már délelőtt tizenegykor a helyszínen volt, miközben azt a videofelvételt, amelyen ő is látható, délután készítették. És ez csupán egy eleme a több hónapja tartó megalázó procedúrának, amelyre az ellene szóló vádat alapozták. Igaz, időközben kapott egy „ajánlatot”. Felfüggesztik az ellene irányuló eljárást, és egy évig rendőri felügyelet alá helyezik.
– Akár a bűnözőket vagy a prostituáltakat hajdanán… Rá kellett ébrednem, nem számít a becsületes élet a rendőrök hamisságával szemben. Ennél a pontnál kezdtem igazán megkeményedni. Összehúzhatnám magam, átvészelném valahogy ezt az újabb megaláztatást, de másképp döntöttem. Végigviszem „vádlottként” az ügyet. Ha nincs más eszközöm a becsületem megvédésére, hazugságvizsgálatot kérek. Egyáltalán nem keresem a bajt. Nincs éjjel, hogy ne térnének vissza álmomban annak a napnak a képsorai. De önmagamért, a családom becsületéért nem tehetek másként. Összességében arra jutottam, hogy ha a gondviselés ezt a próbát mérte rám, annak szellemileg, lelkileg kell hogy valami értelme legyen – mondja búcsúzóul.
Fábián Gáborral újpesti otthonában találkoztam először, 2006 késő őszén. Ekkor már többszöri operáción volt túl. Jobb lábán járógipszet viselt, bal kezének ujján rögzítőkötést. Nehezen, de fegyelmezetten tűrte, hogy nem képes önállóan ellátni magát. Az akkor ötvenkét éves férfi sokáig aktívan futballozott, a sport általi fegyelem beleivódott, megedzette szervezetét.
– Némi köze ennek is lehet ahhoz, hogy nem nyomorítottak meg jobban – mondta vigaszképpen. Beszélt arról, ami fontos neki, a családjáról, az erkölcsi értékekről. A munkájáról: üzletkötő volt, ami állandó utazással járt. Felesége az egészségügyben dolgozik. Két gyermekük közül az egyik még tanul, támogatásra szorul. Beosztással, szorgalommal így talpon tudtak eddig maradni.
Ma is előttem van a kép, ahogyan az ablakon beszűrődő fények megvilágították az arcát, s a meghitt környezetben szürrealisztikusnak tűnt mindaz, amit az azt megelőző hetekben átélt. Felesége csendessége, ahogyan a háttérbe vonult, hogy könnyeit rejtse.
Gábor az ünnepi nagygyűlésről szeretett volna minél gyorsabban hazajutni Újpestre. Ez értelemszerűen a kék metró Deák téri megállóját jelentette. Az Astoriától jövet a Károly körút és a Dob utca sarkán rendőrsorfalba ütközött. Kérdezni próbálta, merre mehetne el.
Váratlanul rohanták le, szétfeszítették a lábait, ráálltak, szinte hintáztak rajta. Hatan lehettek. Egy ráfeküdt a fejére, egy-egy a vállaira, a veséjét rúgták. „Törd el az ujját, törd el!” – hadarta valaki. Ezt a jellegzetes hangot megjegyezte. Belé villant, hogy kevesebb a fájdalom, ha elengedi az izmait. Szidalmazták, leköpték. Talán ezt az utóbbi feneketlen, oktalan gyűlöletet kifejező megnyilvánulást viselte a legnehezebben.
Ekkor még nem volt tudatában annak, hogy lábát több helyen eltörték. Ketten vonszoltják a rabszállító autóhoz. A Gyorskocsi utcában az ottani orvos csak sebészollóval tudta levenni kezeiről a gyorskötöző bilincset. Látva állapotát, nem merték ott tartani, a János-kórházba küldték. „Ezt el b…tuk!” – mondták az őt kísérő rendőrök. Visszadobták a papírjait és otthagyták.
Fábián Gábort környezetében derűs, segítőkész embernek ismerik. A sportéletből sok régi ismerőse, barátja van. Meséli, hogy még ők is hihetetlennek tartották a vele történteket, hiszen a médiumok többsége említést sem tett a rendőrterror ártatlan áldozatairól. Ezért is meg önbecsülése miatt döntött úgy, hogy ahol csak kíváncsiak a teljes igazságra, elmondja. Egyike volt azoknak, akik 2006. december hetedikén az Európai Parlament közmeghallgatásán beszéltek. Az ország több településére is meghívták, s ő lábadozva is vállalta az utazással járó fáradságot. Közben kezelésekre járt, s csöppet sem mellékesen belekerült a „jogszolgáltatás” gépezetébe.
Az elmúlt év eseményeit így foglalja össze:
– El kellett viselnem, hogy ellenem indítanak szabálysértési eljárást különböző hamis vádakkal. Ha nem kapok segítséget a civil jogászszervezettől, a rendőrségi túlerővel szemben tehetetlen lettem volna. Az igen ellentmondásos rendőri vallomások ellenére valószínűleg börtön vár rám. Négy és fél hónapig voltam betegállományban. A bírósági tárgyalások első szakaszában erősen érezhető volt a régi rendszer politikai hatása. De az is lehet, hogy amit megtapasztaltam, az aktuális politikai hatalom szellemiségét tükrözte. Különben hogyan fordulhatott volna elő, hogy az ártatlanságomat bizonyító videofelvételeket és a tanúkat a bíróságon nem akarták elfogadni? Az elmúlt hónapokban a belügyi tárcánál történt változás és a főrendőrök menesztése után változást éreztem ügyem kezelésében. Az ellenem felhozott vádak alaptalannak bizonyultak.
Fábián Gábor szintén pert indított a rendőrséggel szemben. A védekezésre képtelen személy elleni testi erőszak ügyét a közelmúltban tárgyalta a Fővárosi Bíróság katonai tanácsa. Barátaival együtt én is ott ültem a hallgatóság soraiban. Tanulságos volt látni, hogy a rendőr, akit azonosított Fábián Gábor, hogyan viselkedett. Volt, amikor tagadott, ugyanarra a cselekedetre egyszer nem, máskor jobban emlékezett. A sérülések eredetére azt találta mondani, hogy „az úr sok kollégán keresztülment”. A törzsőrmester érettségi után került a Rendészeti Biztonsági Szolgálathoz, se büntetése, se dicsérete nem volt, rendszeresen cselgáncsozik. „Se kép, se hang!” – válaszolja a bírói kérdésre, hogy engedi-e magát filmezni. Így csak a hátát, gesztusait, szavait rögzítik. A tárgyalás során igen feszült volt, a sértettel szemben szinte támadó, nehezen tudta fegyelmezni magát. Természetesen nem bántalmazta a sértettet, arányos erőszakot alkalmaztak vele szemben. Némi ujjtöréssel – tegyük hozzá. Az igazságügyi orvos szakértői vélemény szerint ezzel maradandó fogyatékosságot okozott Fábián Gábornak. A rendőrt, Gajai Csabát első fokon egy év és nyolc hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az ügy most a Fővárosi Ítélőtábla előtt van.
– Családom életében az elmúlt hónapok nemcsak lelkileg hagytak mély nyomot, de anyagilag is jelentős megpróbáltatást jelentettek. Ha az emberre egy ilyen ügy rászakad, rámehet minden pénze. Talán akiket szintén hasonló méltánytalanság ért, és hallgatnak, ettől félnek igazán. Mindaz, amit az utóbbi időben átéltem, meggyőzött arról, hogy ha szabad értelmiségiek, jogászok és a nyilvánosság egy része nem tesz értünk, a hatalom a hozzám hasonlóan meghurcoltakat teljesen tönkretette volna. Keserűen veszem tudomásul azt is, hogy a jelenlegi magyar törvények a kártérítés szempontjából nem harmonizálnak az uniós elvekkel. Nem teszik lehetővé, hogy e tekintetben is emberszámba vegyenek minket.
Gabriellával egy emberi jogi konferencián ismerkedtem meg, szintén 2006 késő őszén. Elmondta, hogyan vált kilátástalanná fiának jövője egy reflexszerű mozdulat miatt.
A 29 éves Szabó Balázs hónapok óta képtelen emberek közé menni, csak a legszükségesebb feladatokra van ereje, ezért tolmácsolja édesanyja a történteket.
– Tavaly október huszonharmadikán a fiam egész nap dolgozott. Dobogókőn, a belügyi szállodában volt felszolgáló. Szeretett volna a nagygyűlésen ott lenni, de első a kenyérkereset. A munkája közben nem hallgatott híreket, így nem tudta, mi várja, amikor Budapestre indult. Az Árpád híd felől érkezett a Bajcsy-Zsilinszky úthoz, ahonnan a rendőrök visszafordították. A Podmaniczky utcában parkolt le. Elindult az Astoria felé a mellékutcákon, a Rókus-kórház melletti utcában kötött ki. Megdöbbent a látottakon. A Podmaniczky utca felé igyekezett, amikor a Wesselényi utca kereszteződésében a lovas rendőrök üldözni kezdték a menekülő tömeget. Gránátok és lövedékek repültek az emberek közé. Egy gránát mellette esett le, gondolta, könnygáz, és megpróbálta még a robbanás előtt eltaposni. A szerkezet felrobbant. Nem érzett fájdalmat, továbbindult, néhány lépés után vette észre, hogy erősen vérzik a keze. A bal lábába is több szilánk fúródott. Rosszul lett. Arra emlékszik, hogy valaki nagyon kiabált, engedjenek, orvos vagyok. Míg a mentőkocsi felé vitte, a segítője hátára is ráütöttek gumibottal. A fiamat a Gyáli úti Merényi Gusztáv Kórházba szállították. Még az éjjel megműtötték. Balkezesnek született, és éppen ennek a kéznek a hüvelyk- és a mutatóujját amputálták. Az operáció után félő volt, hogy az egész kézfejét el kell távolítani, de szerencsére ezzel vártak.
Balázs sport tagozaton végezte az általános iskolát, öttusázott, igazolt ifjúsági kézilabda- és futballkapus volt. A családban szerették a zenét, ő már óvodásként hegedülni tanult, majd tizennégy éves korától kezdve szenvedélyesen foglalkoztatta a dobolás. A Zeneakadémia dzsesszdob tanszakán két évet végzett. Az érettségi után nem akart katona lenni, polgári szolgálatra kérte magát. Így került az akkori belügyi üdülőbe, Dobogókőre, ahol felszolgálóként alkalmazták. Amikor letelt az ideje, főnöke kérte, maradjon ott főállásban. Igent mondott, azért is, mert az időbeosztást össze tudta hangolni a zenekar fellépéseivel, amelynek 15 éve tagja volt. Számára ez a sérülés kétszeres csapás. Van egy kilencéves kislánya, akiről egyedül gondoskodik.
Az édesanya később döbbenten tudta meg, hogy a fiát ért trauma és veszteség a minimális együttérzésre vagy tapintatra sem késztette a gyógyításra felesküdött személyzetet.
– A traumatológia nagyvizitjén a főorvos az orvosok, nővérek jelenlétében úgy gondolta, joga van megalázni a beteget, miközben semmit sem tud a körülményekről. A mondata így hangzott: „Na mi van, bandita? Dobáljuk a köveket, aztán itt nyomjuk az ágyat?” Az esti gyógyszerosztásnál a nővér mindezt azzal egészítette ki, hogy nem kellett volna dobálni, akkor most nem kellene fájdalomcsillapítóért könyörögni. De ez az embertelenségnek csak az egyik szintje volt – folytatja Gabriella. – Október 24-én délután ott voltam a fiam mellett. Láttam, hogy milyen fájdalmai vannak, s mennyire bódult még. Már nem voltam a kórházban, amikor a telefonhívást kaptam, hogy ott a rendőrség, és ki akarják hallgatni. Beszéltem az egyik rendőrrel, és kértem, könyörögtem, az állapota miatt ezt ne tegyék. Nem beszélve arról, hogy ennek ügyvéd jelenlétében kell megtörténnie. A férfi, akár a fiamnak, nekem is azt ismételgette, az ügynek mennie kell, sürgős.
A kórteremben három kihallgatótiszt volt jelen: Seres András rendőr őrnagy, Szolnoki Miklós hadnagy, Gyenge Sándor főtörzsőrmester (Budapesti Rendőr-főkapitányság Tolnai Lajos utcai kapitánysága, szervezett bűnözés elleni osztály). Ismételjük meg: ők hárman vannak, a fájdalmakkal küszködő, félig bódult állapotban lévő beteg egyedül. Fel lehet-e ilyen állapotban mérni, hogy a rendőrök által rögzített jegyzőkönyvben pontosan mi szerepel? Balázs hiába próbált tiltakozni. Amikor mondta, hogy a bekötött, csonkolt kezével nem tudja hitelesíteni a leírtakat, azt mondták, nem baj, majd firkant valamit. Ekkorra már annyira el volt gyötörve, hogy csak azt várta, hagyják magára. Nem volt ereje elolvasni azt a jegyzőkönyvet, amely formailag is igen különös. Csak egy kezdő kérdés van, a többi szöveg leíró módon, folyamatosan a kihallgatók szövege, megfogalmazása.
Így nem véletlen, hogy amikor Balázs lábadozása után kérte a törvény szerint neki járó másolatot, szinte elhajtották a rendőrségről. „Minek az magának?” Csak az ő és édesanyja kitartásán múlott, hogy több hónap után megszerezhette.
Az orvos szakértői vélemény szerint munkaképességét ötven százalékban elveszítette. Kilenc hónapig volt betegállományban. Ezután megpróbált visszamenni a régi munkahelyére, de rájött, hogy sem lelkileg, sem fizikailag nem alkalmas a felszolgálásra. Jelenleg munkanélküli, átképzési lehetőséget eddig nem tudtak neki ajánlani.
A fenti sötét kép ellenére mindent megpróbál, hogy teljes értékű emberként éljen. Mint édesanyja elmondja, nagyszerű, segítőkész orvosokkal, specialistákkal is találkoztak, akik átérezték a tragédiájukat. Nagy odaadással foglalkoztak velük, s keresik a lehetőségét, hogy egy korrekciós műtéttel vagy azok sorozatával segíthessenek Balázs helyzetén. Álljon itt az ő nevük is: Renner Antal, Ludas István, Dévai Katalin, Egri László.
Rajtuk és két civil szervezeten kívül – a Magyar Asszonyok Érdekszövetségén belül működő Verem Klub és a „Ne féljetek!” Alapítvány – sem segítséget, sem részvétet nem kaptak senkitől.
Dömötör Csaba
A Tisza politikája veszélybe sodorja a családi gazdaságokat
