Terje Rypdal: abszolút nulla fok

H A N G - H A T Á S Ócska sztereotípia minden skandináv előadóra ráhúzni a hidegség egyenruháját, de a rockzenészből dzsesszelőadóvá, majd szimfonikus és kamarazenei szerzővé avanzsált gitármágus zenei világa a legjobb indulattal sem nevezhető szívmelengetőnek. Míg a szintén norvég dzsesszikon, Rypdal egykori alkotótársa, Jan Garbarek inkább a kortárs dzsessz világzenéhez közelítő irányát képviseli, Terje Rypdal az avantgárd dzsesszisták magányos szabadságát választotta.

A hőség határtalan, a hidegség véges – így szól a fizika törvénye. Fagypont alatt, felfoghatatlan hidegségben a világegyetem valamely távoli szegletében – azt mondják – létezik olyan alacsony hőmérséklet, amelynél hidegebb semmi nem lehet: az abszolút nulla fok. Mondják, mert azt a minimum hőmérsékletet, ahol az atomok és a molekulák mozgása megszűnik, csak elméletek feltételezik, a fizika eszközeivel előállítani még soha senkinek nem sikerült. Az avantgárd dzsessz szerda este megelőzte a fizikát.
Terje Rypdal, a norvég kortárs dzsessz és komolyzene alapfigurája koncertjén olyan mélyen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet a Millenáris Teátrumban, hogy a közönségből jó páran nem is bírták tartalékkal, és melegebb helyre menekültek. A kitartók pedig meredt döbbenettel vettek részt Rypdal és a Skywards Trio laboratóriumi kísérletében.
Szél susog, tenger csobog, lila fény pásztázza a színpadot, amikor Stale Storlocken billentyűs, Paolo Vinaccia dobos és a matrózmegjelenésű gitáros in medias res belecsap a kísérleti szeánszba. Rypdal lézerélességűre hangolt torzítója egyetlen percre sem kegyelmez – fagy futkos a hátamon, valahányszor dallamkezdeményt csikar ki a húrokból. Semmi dallam, semmi dramaturgia. Sikító szólóitól úgy csiklandoz a disszonancia, mint a viszketés egy soha el nem érhető testtájon. Furcsa mód mégis könnyű megfeledkezni róla (már amennyire a viszketés felejthető), mert Vinaccia hihetetlen iramú dobverése olyan apró darabokra töri az ütemet, hogy aki a gitárnyúzástól még nem fagyott meg, szívritmuszavar miatt kapkod levegő után. Mindez akár érdekes is lehetne, de a trió a másfél órás koncert alatt egyetlen gesztust sem tesz, ami arra utal, hogy egyáltalán észleli a közönség jelenlétét. Az improvizáció szabadsága áldozatul esik az avantgárd szabadosságának, és a koncert megmarad három lenyűgöző technikai tudású zenész befelé forduló kísérletezésének. Réveteg rezonancia, egymásba érő félhangok, az üresség köbgyöke. A torzító egyszer csak elhallgat, a közönség mozdulatlan. Akár az atomok és a molekulák – abszolút nulla foknál.
(Terje Rypdal és a Skywards Trio, Millenáris Teátrum, október 17.)