Végállomás

S Z Ó L Ó

Vannak olyan témák, amelyekről bizonyos nemzetek képviselőivel nem érdemes vagy legalábbis nem illik beszélni. Az amerikaiaknál nem firtatjuk a történelmi és földrajzi ismereteket, az angoloknál a gasztronómiát, az araboknál a pontosságot, az oroszoknál meg az alkoholkérdést. Annyi érzékeny pontja azonban kevés nemzetnek van, mint török barátainknak, akik a közös Európához való gyors közeledésük ellenére egyelőre nem tudnak mit kezdeni a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának kérdésével. Az utóbbi években például ritkán jelenhetett meg úgy Ankara álláspontjával szemben kicsit is kritikus cikk lapunkban, hogy néhány napon belül ne érkezett volna sokoldalas követségi tiltakozás szerkesztőségünkbe. Írhattunk az akadozó csatlakozási tárgyalásokról, a kurd-, az örmény- vagy a ciprusi kérdésről, a morózus hangvételű levél automatikusan befutott, szinte már vártuk is.
Persze, tehetjük hozzá, ez még mindig kifinomultabb eszköze az üzenésnek, mint ami a vad Közel-Keleten történik. Október 14. éjjelén ugyanis a török fél észak-iraki kurd területek bombázásával adta az amerikaiak tudtára: mélységesen felháborította az örmények elleni tisztogatások népirtássá minősítése a washingtoni képviselőházban. Ankara haza is rendelte nagykövetét az Egyesült Államokból, amihez hasonló lépésre legutóbb Szaúd-Arábia „kényszerült”, miután vicces kedvű miniszterelnökünk terroristáknak nevezte futballistáit. Ami azonban a török–iraki határon történik, az korántsem mókás, hiszen sokak félelme szerint újabb háború van kibontakozóban. Nem lehet vita tárgya, hogy Törökországnak joga van biztonsága szavatolásához, kérdés azonban, hogy valójában kitől és mitől is akarja megvédeni magát. Ha ártatlanokat célba vevő terroristáktól, akkor sok sikert kívánunk a harchoz. Ha geopolitikai súlyát akarja növelni, akkor józan belátást. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a függetlenségről álmodó népek általában élvezik a nagyvilág szimpátiáját, s ha a csatározás eldurvul, valószínűleg így lesznek ezzel a kurdok is, még ha sokan azt sem sejtik, melyik kontinensen él ez a hazátlan nép. Mi azért tudjuk: Ázsiában.
A kontinenshatároktól függetlenül az európai tisztségviselők inkább kerülik a konfliktust, ezért sosem adnak egyenes választ a legfőbb kérdésre, arra, hogy a közösség tagja lehet-e Törökország valaha. A kritériumok ismeretében és a becslések szerint még tíz–tizenöt évig elnyúló tárgyalások tudatában könnyedén vethetjük oda, hogy nem. A kontinens öregedése, ezzel együtt az aktív lakosság folyamatos csökkenése miatt rendre elhangzó segélykiáltások hallatán viszont elbizonytalanodunk. El kell fogadnunk, hogy ha nem növekszik a szaporulat, akkor csak a bevándorlók menthetnek meg bennünket a világversenyben. Ezt továbbgondolva pedig könnyen beláthatjuk, hogy a nagycsaládos törökök kéznél vannak, dolgozni is tudnak, ráadásul kulturálisan sem választja el őket akkora szakadék az unió népeitől, mint az egykori gyarmatlakók többségét. S különben is, nézőpont kérdése, hol húzódnak a kultúrák közötti határok, ha egyáltalán érdemes ilyenről beszélnünk. Elvégre például Bécsből vonattal Budapestre érkezve s a peronon körbenézve hamar megértjük, miért is hívják a végállomást Keleti pályaudvarnak. Ha azonban továbbvisszük a gondolatmenetet, a végén még magunkra haragítjuk a fél világot, aztán kaphatjuk újra tucatszám a leveleket. Úgyhogy inkább örüljünk annak, hogy a török EU-tagság támogatásáért cserében legalább Mehmet Karcsikát visszakaptuk, s különben is, az ő története ma még sokkal több magyart érdekel a kurd helyzetnél.