(mire jó a nátha )

Én nem tudom, milyen szerepet szánt a Teremtésben Isten a vírusoknak. Kétségtelen, hogy az általuk okozott betegség, amely önmagának rossznak tűnik, hasznára is lehet az embernek, mivel önmaga esendőségére figyelmezteti, s adott esetben fogékonyabbá teszi a jóra. De vírusfertőzésben szenvedhetnek és pusztulhatnak el állatok és növények is. Néhány évvel ezelőtt csopaki kertünkben az általam ásott tavacska partján agonizált egy szép fehér cica, most is itt vannak előttem nagy, könyörgő, kék szemei. Nem tudtam segíteni rajta, ott van eltemetve a tó mögött, a tamariszkusz alatt, nyughelyén egy nagy lapos kő és egy fakereszt azzal a felirattal: „Az ismeretlen cica sírja”. Az állatorvos szerint a helybeli macskákat gyakran megtizedelik a vírusok. Persze még ezt az esetet is személyre szóló regulázásként foghatom fel, mivel mély nyomot hagyott bennem, mintha egyedül nekem szólt volna a könnyes szemű cica halála.
Hogy éppen most miért kezdtem el elmélkedni erről? Mert szomorú, sötét, szürke ősz van, és néhány napja undorító nátha kapott el, amiből nem tudok kikeveredni. Szinte érzem, ahogy az orromban és a torkomban kaparásznak a vírusok, s nem használ ellenük semmi, sem méz, sem kamilla, sem Algopyrin; a fejem lüktet, a hajam is fáj, oly módon, mintha megskalpoltak volna. Éjszaka ugatok, és patakokban folyik a könnyem. Nemhogy bűnös tettekre, de bűnös gondolatokra is képtelen vagyok, hacsak nem tekintem bűnnek, hogy gyűlölöm a vírusokat, ezeket az alattomos kis dögöket, amelyek sejtjeimből reprodukálják önmagukat, ami önmagában is nagy szemtelenség.
Hogy nekem mi hasznom ebből? Talán az, hogy ilyenkor még Gyurcsány sem jut az eszembe, s amikor éjszaka köhögés és orrdugulás miatt szemhunyást sem alszom, arra gondolok, hogy a pornak és hamunak lenni az én állapotomhoz képest valóságos diadalmenet.
Ilyenkor egy hosszú, tökéletes náthafolyamnak érzem az életemet, egy cseppfolyós undok rendszernek, amelyből kikerülni úgyszólván lehetetlen. Már most biztosra vehető, hogy miután ez a jelenlegi nátha és az azt követő arcüreggyulladás szerencsésen véget ér, az idők bugyrában már készülődik a következő, vár rám mindhalálig kitartva, hűségesen.
Azt mondják, hogy a nátha nem komoly betegség? Próbálnék ki inkább egy madárinfluenzát? Akkor biztos, hogy nem ironizálnék itt a vírusokkal. De ha belegondolok: mióta az eszemet tudom, minden évben kétszer elkap ez a nyavalya. Ha a lappangás és a reménykedés idejét is beleszámítom, míg abban a hitben ringatom magam, hogy a torkomban érzett kaparászás csak félreértés, évente körülbelül kétszer tíz napot eme kis szörnyeteg rabságában töltök. Ez hetven év alatt kétszázötven hetet, körülbelül öt évet jelent. Öt év börtön magánzárkában. Nevezhető-e ez semmiségnek?
Hát nem mulatságos, hogy az emberiség a nátháról egyszerűen nem vesz tudomást?
Egyébként teljesen világos, hogy azért kezdtem bele ebbe az írásba, azért kezdtem el gúnyolódni és packázni a vírusokkal, mert úgy hittem, hogy látom a jelenlegi alagút végét. Gondolhattam volna, hogy ezek a kis szörnyetegek, akárcsak a nagyok, nem kedvelik az iróniát. Most néhány millió megint elkezdte az orromat facsarni, további néhány millió nekiesett a gigámnak. Le is tehetem a lantot, jöhet az újabb csomag papír zsebkendő, az infralámpa, a priznic, az Algopyrin, a Mucropont, az úgynevezett Medveháj, ami a kidörzsölt ormány égését hivatott enyhíteni.
Ezerféle tünetenyhítő szer van a nátha ellen. Természetesen, míg a vírusok úgy látják jónak, egyik sem ér egy hajítófát. A nátha – és ez egy alapvető bölcsesség – akkor múlik el, amikor akar. Most úgy látom, a huzamosabb fajta a trendi.
Hogy miért hitte sokáig úgy az ember, hogy „legyőzheti” a természetet, én nem tudom…