Tovább szegényedünk

Hazánkra csapást mért már a négy évig tartó világgazdasági válság is, ám 1929-ben nem a magyar kormány tevékenysége idézte elő a nagyobb bajt. Most sem vonhatjuk ki magunkat az amerikai recesszió hatása alól, viszont az igazi csapást az jelenti, hogy miközben jelentős mértékű uniós támogatásokat vehetünk fel, a kabinet nem a hazai gazdaság felpörgetésével igyekszik javítani a ténykedése következményeként az Európai Unió által megengedettnél jóval nagyobb mértékben eladósított ország mutatóin, hanem a vállalkozások és a lakosság ellehetetlenítését eredményező magas közterhek további emelésével. S ennek meg is van a hozománya, aminek vonzataival szinte naponta szembesülünk. Tegnap például a Központi Statisztikai Hivatal közzétette az inflációs adatokat, amelyek minden várakozást felülmúltak: a 2007 elején készült elemzői felmérések a tavalyi évre még 6,5 százalékos inflációval számoltak, ám a valóságban 8 százalékkal romlott a pénzünk (amely csaknem duplája az uniós átlagnak), miközben az éves átlagos infláció 2006-ban (ó, boldog idők!) 3,9 százalék volt. A vártnál magasabb infláció miatt tavaly 4,5-5 százalékkal csökkentek a reálbérek, ám a fizetések értékének visszaesése valójában 6 százalékot tehetett ki. S miközben örömteli hírként tették közzé, hogy tegnap már el kezdték folyósítani a megemelt nyugdíjakat, az időskorúak kiadásai tavaly 10,7 százalékkal növekedtek, vagyis a pénzük értéke alaposan visszaesett.
Persze a legnagyobb mértékben – 24,6 százalékkal – a háztartási energia árai emelkedtek, miközben az élelmiszerek is 11,5 százalékkal drágultak.
S miközben a velünk versenyben lévő szomszédos országokban a külföldi és hazai vállalkozásoknak s a lakosságnak kedvezőbbé tették az adórendszert, idehaza a kormány a megszorítások s a kiszámíthatatlanság fegyverét veti be. Így nem csoda, hogy az autógyártók inkább Szlovákiában telepednek le, s hogy a hazánkba települt három nagy cigarettagyártó közül kettő már elhagyta az országot, mivel e cégeket az élőmunkára rakódó versenyképtelenül magas járulékok és egyéb terhek mellett az irreálisan nagy jövedéki adó is sújtotta. A kabinet úgy viselkedett, mintha a magyar állam az ukrán cigarettacsempészek ügynöke lenne, akik a legálisan működő cégekre kivetett sarcok miatt degeszre kereshetik magukat a feketén behozott dohánytermékekkel. Hazánkban a munkaképes korú lakosságnak alig több mint a fele dolgozik (legálisan), s miközben jó néhány üzem bezárta már a kapuit – gondoljunk csak a cukoriparra –, a munkanélküliség is lehangoló képet mutat.
Ám nem is a jelenlegi állapot okozza az igazi kilátástalanságot, hanem az, hogy remény sincs a helyzet javulására, mert idén sem várható érdemi változás. Az árampiac liberalizációja nem a beígért több szereplő miatt történő olcsóbb kínálatot eredményezte, hanem drágulást – a nyitás ugyan miért is hozott volna valami jót a lakosságnak –, s a gáz árát is legalább kétszer emelik még ebben az esztendőben. Ugyanakkor az élelmiszerek további drágulása is várható, mindez pedig az infláció növekedésének kedvez.
No, de ne legyünk ennyire pesszimisták, a végén még egyoldalúnak minősítik az – egyébként tényekre alapozott – értékelésünket. Pozitív változás is történt a makroadatok sorában, hiszen a nagyobb mértékű infláció jobban növelte a költségvetés bevételeit, így az elmúlt évi költségvetési hiány alacsonyabb lett a vártnál. Ez azonban nem a kabinet előrelátó gazdaságpolitikájának köszönhető, hanem a lakosságnak, amely magasabb árakkal járó többletkiadással maga fizette meg, amit a kormánytagoknak kellett volna, vagyis a hiánycsökkenést.