A halhatatlan történész hagyatéka

Nyílt tekintete, természetes szülőföld- és hazaszeretete, ösztönös demokratizmusa, sugárzó tehetsége, szerénysége és öntudatossága a falusi fiút egyenesen Petőfivel rokonította. Az 1947–48-as tanévre a pesti bölcsészkarra beiratkozó, majd az Eötvös Kollégiumba pályázó Varga János kivételes adottságai meghódították, de sokszor meg is hökkentették a rá figyelőket. A tehetség virtuális mércéjét a megítélők szemében Petőfi utolérhetetlen magasságba emelte. Márpedig az utol nem érhető szintet másfél évszázada kevesen tudták annyira megközelíteni, mint az akkor pályakezdő, most temetkező Varga János. A falu küldte ritka gyöngyszemként. Meg is próbálták a szinte páratlan tehetséget a „káderutánpótlásba” olvasztani. Helytálló értelmiségi, nehéz utat megjáró, halhatatlan életművet hátrahagyó történettudós vált a falu hű fiából.
Már egyetemistaként hírneve lett, s nem költött, talmi, hanem kivételes teljesítménnyel fedezett. Az Eötvös-egyetem középkori magyar történeti tanszékének tanársegédjeként 1952-ben publikált, a XVIII. századi jobbágyterhekkel foglalkozó tanulmányaitól egyenes út vezetett a felszabaduló parasztság részvételét az 1848-i önvédelmi háborúban tárgyaló könyvéhez, amellyel 1955-ben, az országban az elsők között nyerte el nyílt vitában a kandidátusi fokozatot. Még abban az évben I. Tóth Zoltán dékán (később 1956 mártírja) helyettesévé avatta az egyetem és számos diák szerencséjére. Hiszen Varga János személyes példájával a diákok túlnyomó többségét úgy állította a forradalom ügye mellé, hogy azok a provokációkat is elhárítva felelősségteljes szerepet vállaltak 1956 fejleményeiben. Varga János, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság választott elnöke és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának volt tagja az egyetemen tovább nem maradhatott. Tizenkét éven át az MTA Történettudományi Intézetének kutatójaként, majd huszonkét éven át a hazai levéltárügy érdekében fejtett ki maradandó értékű munkát, felerészben a Magyar Országos Levéltár főigazgatójaként.
Varga János korai nyugdíjazásáig, majd azt követően is szinte páratlan kutatói, történetírói teljesítményt nyújtott. A korábbi hazai és regionális kutatási eredményekre is támaszkodva, de legfőképpen saját kutatásai alapján írta meg a hazai jobbágyság három évszázados történetét, a röghözkötöttségtől a jobbágyfelszabadításig. A folyamat sajátosságait kiemelve olyan sematizmustól mentes összképet alkotott meg, ami páratlan a magyar historiográfiában. Varga János e témakörben publikált munkái legfőképpen A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849. (1967) (németül is), a Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767. (1969) és A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban (1971) több mint ezerszáz oldala olyan koherens alapot biztosít a témakör minden fontos elemének megközelítésére és értelmezésére, amire a jelen, sőt a jövő tudományossága is szilárdan támaszkodhat.
De így van ez Varga János további, a reformkor, valamint a forradalom és szabadságharc történetét elemző, sokban hézagpótló monográfiáival is. Személyes kutatómunkára, sokban új felismerésekre és szellemi függetlenségre valló elemzésekre épülnek ezek a művei is. Közülük a legfontosabbak: Megye és haladás a reformkor derekán (1980), Deák és az első magyar büntetőrendszer tervezete (1980), Helyét kereső Magyarország (Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején) (1982), Kereszttűzben a Pesti Hírlap. (Az ellenzék és a középutas liberalizmus elválása…) (1983), A Hungarian Quo Vadis (1993), Románok és magyarok 1848–1849-ben (1995). E sorsfordító korszakokról érdemlegeset mondani Varga János munkáinak ismerete nélkül immár nem lehet. Munkásságával nem csupán páratlan értékű tudományos hagyatékot nyújtott az utána következőknek, hanem lényeglátó személyiséggé is formálta önmagát. Varga János nyugdíjazása után sem maradt távol a közélettől. A rendszerváltás aktív támogatójaként 1990-ben országgyűlési képviselőséget vállalt. Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagjaként 1994-ig igen jelentős szerepe volt annak a törekvésnek a megvalósításában, hogy a magyar parlament minél kedvezőbb alapot vessen az érdekegyesítő politikának a határokon innen és túl.
Tudományos és közéleti munkássága jelentőségének elismerését jelezte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1985-ben Nagydíjjal jutalmazta, 1990 tavaszán levelező, 1998-ban rendes tagjává választotta. 2000-ben az államvezetés Széchenyi-díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend magas fokozatával tüntette ki.
Az ezredforduló óta betegeskedése ellenére is folytatta tudományos tevékenységét. Kiváló felkészültsége lehetővé tette, szorgalma ösztönözte, hogy a kutatókban tragikusan fogyatkozó magyar középkori társadalomtörténetre fordítsa figyelmét. Ennek eredményeként születtek meg hézagpótló, illetve új utakat is nyitó tanulmányai. Így: Földeskü. Határviták lezárása a 12–15. században (2000), Az Árpád-kor szabaddénárosai (2006), A királyi serviens (2006). Elkészült, de még kéziratban maradt nagy műve egy középkori társadalomtörténeti fogalom használatának problematikájáról.
Életművének tudományos fontossága, igazmondása, munkára és helytállásra ösztönző személyisége, szeretetre méltó embersége messzemenően indokolja, hogy Varga Jánost a legjelentősebbek között tartsuk számon korunk irányadó értékrendjében.

A szerző akadémikus