A hárommillió koldus országa

Magyarország újkori történelmének egyik legsúlyosabb szociális válsága felé sodródik, amelyhez hasonlót csak a két világháború közötti néhány évben és az ötvenes években élt át. Növekvő és egyre mélyülő szegénység, nélkülözés, otthonukban és az utcán megfagyott emberek, éhínség, fokozódó gyermek- és fiatalkori bűnözés, eladósodott, a hitelrészletek nem fizetése miatt autójukat, otthonukat elvesztett családok, növekvő munkanélküliség jelzik a válság elmélyülését. A szociológiai kutatások, a háztartáspanel-vizsgálatok, a szegénység mélységére és növekedésére vonatkozó felmérések, a közüzemi díjhátralékok aggasztó méretű növekedése, a deprivációra, az újratermelő kirekesztésre vonatkozó adatok mind-mind a probléma súlyosságát jelzik.
Jelen válságot véleményem szerint három tényező együttes jelenléte, egymást felerősítő hatásai teszik nehezen kezelhetővé és olyan súlyossá, amely akár társadalmi konfliktusok kialakulásához is vezethet:
Azok a globalitásból levezethető hatások, amelyek a múlt század hetvenes éveitől kezdődően egyre gyorsuló ütemben jelennek meg, különösen az e hatások ellen védtelen (és nem is nagyon védekező) országokban. Az emberi létet, az ökoszisztémát, a közösségi tereket romboló mechanizmusok, a multinacionális gyarmatosítás, az egyre növekvő jövedelmi különbségek, a nincstelenek egyre szaporodó száma, a volt szocialista országokban megfigyelhető azonos társadalmi jelenségek, a tulajdonnal nem rendelkező szegény többséget sújtó intézkedések mára egyre inkább láthatóvá válnak. Ebben az értelemben tehát a válság kialakulása már a rendszerváltozással kódolva volt, és Magyarországnak a globalista, neoliberális, antiszociális irányba való elmozdulásával törvényszerűen be is következett. A lassan kiépülő és diszfunkcionálisan működő szociálpolitikai intézményrendszer, sőt maga a társadalom sem vett tudomást a végérvényesen leszakadt, szegregálódott és deprivált, mindenét elvesztett, a globalizáció és vadkapitalizmus következtében nyomorúságos helyzetbe sodródott többmilliónyi honfitársunkról.
Nagymértékben felgyorsította azonban a válság kiteljesedését az a politikai és társadalmi helyzet is, amely a jelenlegi kormány működésének eredményeképpen reformnak álcázott kifosztással, a falvak felszámolásával, a közszolgáltatások leépítésével vagy éppen a társadalombiztosítás privatizálásával teszi még kilátástalanabbá az amúgy is végérvényesen leszakadt többség helyzetét, és teremt egyes elemeiben már a harmadik világ szegénységéhez hasonlatos latin-amerikai típusú szegénységet (amelynek mintegy végső kiteljesedését fogja eredményezni a tervezett részleges társadalombiztosítási privatizáció). A globalitás eredményeként jelentkező válság még valahogyan kezelhető, de a szocialista–szabad demokrata ámokfutás hatásai szinte visszafordíthatatlanok.
Végezetül pedig a válság felerősödéséhez nagymértékben hozzájárul a szociálpolitikában és a szociális intézményekben uralkodó káosz, valamint a kaotikus állapotokat részben tudatosan előidéző, a szociálpolitikát és a szociális intézményeket irányító hivatalnoki elit cinikus szerepvállalása és hallgatása.
A szociális intézményekben uralkodó káoszról kaphatunk plasztikus képet, ha idézünk az Állami Számvevőszék 2007-ben készített jelentéséből, amely az önkormányzati szociális alapszolgáltatások működését vizsgálta:
„A szociális alapszolgáltatások számosságából adódóan az ellátórendszer szétaprózott, a szabályozás bonyolult”, „A szociális alapszolgáltatásokra vonatkozó ellátási kötelezettség vizsgált időszakban hatályos szabályai nem voltak figyelemmel a települések teherbíró képességére, az adott településen élők valós ellátási igényeire”, „nincsenek meghatározva a szolgáltatások minimális ellátottsági mutatói”, „A vizsgált időszakban nem érvényesült megfelelően az igazságosság és esélyegyenlőség”, „A kialakult ellátórendszer nem átlátható, gazdaságosságára, hatékonyságára a Minisztérium nem készített elemzéseket”, „Növekedett a települések közötti egyenlőtlenség, az ellátási hiányok éppen a legszegényebb településeken maradtak fenn, vagy alakultak ki”.
Rosszul és nagyon rosszul működő területek váltják egymást, de talán a legsúlyosabb a helyzet a foglalkoztatáspolitika, a családsegítés-gyermekjóléti szolgáltatás és a hajléktalanellátás területén. A temérdek megvalósítatlan projektet működtető foglalkoztatáspolitika (az anyagi erőforrásokat pedig számolatlanul pumpálják a rendszerbe) hatékonysága kriminális. A családsegítő központok – korábbi szakmai potenciáljukat elveszítve – adminisztratív, foglalkoztatáspolitikai tömegfeladatok ellátásával súlytalanná váltak. A gyermekjóléti szolgálatok nem tudják ellátni a gyermekvédelmi törvényben megfogalmazott feladataikat, nem tudnak válaszokat adni az egyre inkább felszínre törő, gyermekeket sújtó erőszakra, sem pedig alternatívákat kidolgozni a gyermekkori bűnözés problémájára. A teljességgel diszfunkcionális hajléktalanellátó intézményrendszer közel két évtized alatt képtelen volt használható stratégiákat kidolgozni a probléma kezelésére, tömegmegoldások helyett az egyéni élethelyzetekhez és életutakhoz, a hangsúlyosan jelenlévő pszichoszociális tendenciákhoz igazított speciális kezelési módokat alkalmazni. Az antidemokratikusan működő rendszerekre jellemzően sem a szociális intézményekben dolgozókat, sem pedig a szociálpolitika alanyait nem védi valódi garanciális jogszabály. Érdekeiket, néhány kivételtől eltekintve, senki sem képviseli. Az érdekképviselet és érdekvédelem szinte nem létezik, noha névleg számtalan e célra létrejött szervezet működik. Ezeknek a gittegyleteknek (Szociális Szakmai Szövetség, Hajléktalan Szolgálatok Kamarája stb.) azonban kizárólagos funkciója a klientúraépítés, a megszerzett egyéni pozíciók megszilárdítása, a kapcsolati tőke mozgásban tartása. Nem csoda, hogy szinte egyetlen esetben sem léptek (lépnek) fel a szakmát érintő és ellehetetlenítő, a szakterületen dolgozók létét veszélyeztető, a hátrányos helyzetű csoportokat még hátrányosabb helyzetbe hozó kormányzati intézkedések: a szociális intézmények normatívájának csökkentése, egyházi intézmények diszkriminálása, önkormányzatok költségvetésének drasztikus csökkentése, fogyatékosokat súlyosan érintő elvonások, a Gyurcsány-csomag, az iskolák bezárása és elsorvasztása, legújabban pedig a társadalombiztosítás privatizálása ellen. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a megállapításhoz, amely szerint a probléma megoldását, a szociális válság kezelését és a tisztánlátást éppen a probléma megoldására részben hivatott „szakemberek” gátolják.
A nyolcvanas évek közepétől kezdődően – mintegy a később színre lépő szereplők megjelenésének baljós előfutáraként – a többségükben a mai SZDSZ-t is alkotó értelmiségi csoportosulás tagjai, a magukat demokratikus ellenzéknek nevezők egy része döntő szerepet vállalt a lényegében a mai formájában megvalósuló szociális ellátórendszer és szociálpolitika kialakításában és létrehozásában. Az első családsegítő központok, a hajléktalanellátás intézményei, de lényegében véve a ma használatos narratíva kialakulása is innen datálható. Azért volt fontos (és végzetes) mozzanat ez, mert a rendszerváltozáskor megjelenő új szociálpolitika és a szociális segítő intézmények irányításának többsége is e csoportosulás tagjainak kezébe került, hiszen ki kérdőjelezhette volna meg akkor ezen jó szándékúnak látszó szereplők szakértelmét és hitelességét? Mint ahogyan a társadalom más szegmenseiben a tulajdonszerzés a hatalom (meglévő politikai és személyi kapcsolatok) révén realizálódott, így volt ez a szociálpolitikai intézményrendszer esetében is. Még ha a tulajdon ez esetben nem mindig jelentett konkrét tulajdont, inkább a szellemi tér eluralását, amely aztán a későbbiekben mellesleg jól is fizetett: a magukat elitként eladó értelmiségiek egy csoportja rátette kezét a szociálpolitika anyagi és intellektuális részeire, és a mai napig nem tágít onnan.
A megszerzett pozíciók legitimációját a SZETA álheroizmusának folytonos felmelegítésével, a pártállam ellenében végzett, már-már szociális partizántevékenységgé mitizált hősiességével teremtették meg, valamint a politikai térből beemelt, kiüresített liberális panelek (tolerancia, másság, esélyegyenlőség stb.) állandó hangoztatásával. A szociálpolitika és a szociális ellátórendszer mára a korábban helyüket e rendszerben bebiztosító lézengő szociálritterek, jól fizető álláshelyeket, egyetemi katedrákat uraló, jól jövedelmező pozíciókat birtokló lumpenértelmiségiek gyűjtőhelyévé vált. Ennek a csapatnak nagyon kevés hiteles, meggyőző, értékeket felmutatni képes tagja van, többségük korábban megszerzett pozíciója megóvásán, egzisztenciális helyzetének javításán munkálkodik, igyekezvén megfelelni a balliberális hatalom elvárásainak. A szakma etalonjának számító Ferge Zsuzsáról hajdani remek tanulmányai helyett mára leginkább a Medgyessyvel a Gerbeaudban kávézgató tanácsadó, esetleg a gyurcsányi választási hazugságkampány egyik katonájaként a szegénységellenes program megalkotója juthat eszünkbe, vagy az a szakmai abszurd, amely a Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Program nevet viseli, és amely 25 (!) évre szól. (Valamiből persze meg kell élni hosszú távon is a szakmai elitnek.)
Elképesztő, a meghatározó szereplők ismeretében azonban nem meglepő az a cinizmus és hallgatás, amellyel a szociális szféra szereplői reagálnak az utóbbi évek szegényeket sújtó, milliók életét ellehetetlenítő kormányzati megszorításokra és intézkedésekre, holott éppen ők azok, akik közelről látják, mekkora is a baj.
A helyzet és következményei kiszámíthatatlanok. A kivezető út még nem látszik, csupán a négymilliomodik koldus sziluettje.

A szerző szociális munkás, adósságkezelési tanácsadó