aki utoljára nevet

Az egzotikus amerikai elnök(jelölt)választási folyamat kulcsfontosságú megméretése, a szuperkedd eldönthette volna, amire az Egyesült Államokban éppúgy, mint világszerte a leginkább kíváncsiak az emberek: ki lesz a demokrata párt jelöltje, aki minden bizonnyal nyer majd, és korrigál a jelenlegi elnök fémjelezte, sokak által gyűlölt politikán. De nem ez történt, s ennek messze ható következményei is lehetnek.
Barack Obama, a változtatás ígéretének hitelesebb képviselője több államban győzött ugyan, de a népességszámok különbsége és a pártdelegáltak arányos képviselete miatt tegnapelőtt Hillary Clinton, a washingtoni elit oszlopos tagja biztosított magának több küldöttszavazatot az augusztusi demokrata konvencióra. Ebből a helyzetből még bármelyikük győztesen kerülhet ki, mire júniusig lezajlik a hátralévő előválasztások és jelölőgyűlések hoszszú sora. Ha a választott delegáltak terén minimális marad a különbség, augusztusban az úgynevezett szuperdelegáltakra nagyobb felelősség hárul. Ők azok a párttisztségviselők, akiket gyakorlatilag nem köt a szavazók mandátuma. Talán mondani sem kell, hogy ők a volt elnök feleségének esélyeit növelik.
Míg a demokratáknál nem lehet döntésről beszélni, a republikánusoknál lényegében igen, ha matematikailag még náluk is megfordítható a jelöltállítás kimenetele. John McCain világos népszerűségi fölénnyel indult csatába kedden, s ezt érvényesítette is. Előnyét növelte az a tény, hogy ebben a pártban és egyes államokban nem szavazatarányos a küldöttek elosztása, hanem a „győztes mindent visz” elvre alapszik. Az egykori hadifogoly legfőbb riválisa, a dúsgazdag Mitt Romney azzal sem tudta elcsábítani a szavazókat, hogy megkérdőjelezte McCain konzervatív értékeit, ráadásul pénzt nem kímélő kampánya sem bizonyult eléggé hatásosnak. Bár más pályázók ezen a ponton talán feladnák a helyében, Romney folytatja. Elszántságát osztja Mike Huckabee volt baptista tiszteletes, ő azonban nem az anyagiakban, hanem a vallásos konzervatív bázisban hisz, amely – és ez a szuperkedd nagy meglepetése – öt államban győzelemmel honorálta, hiába esélytelen országosan. Nem véletlen, hogy Romney azzal gyanúsítja Huckabee-t: titokban McCainnek dolgozik.
Az elhúzódó demokrata küzdelem, szemben a szimbolikusan még folytatódó, ám lényegében eldőlt republikánus megméretéssel, érdekes gondolatokat vet fel. Például azt, hogy lélekben, retorikában a jelenleg is hatalmon lévő párt és hívei korábban besorolhatnak egy személyiség mögé, több idejük lehet a novemberi általános választás kampányának előkészítésére. Mindez csökkentheti a demokraták helyzeti előnyét, amelyről terhes örökségével maga George W. Bush és kormánya gondoskodott. Mi van, ha a végsőkig húzódó Obama–Clinton-versenyfutás megosztja és frusztrálja a pártot és azokat az ingadozó szavazókat, akik csalódtak ugyan a republikánusokban, de a civódás elveszi a kedvüket az átszavazástól? Sokan legyintenek erre az eshetőségre, pedig komolyan kellene venni. Különös tekintettel McCain liberalizmusára és arra a tényre, hogy súlyos ellentét feszül közte és Bush között a 2000-es előválasztási szezon óta, amikor a jelenlegi elnök kampánygurujai csúnyán elbántak vele.
Ha mindez nem lenne elég, az Obama-pártiak már régóta azzal érvelnek támogatottjuk mellett, hogy a republikánusok Clintonra fenik a fogukat, és a fekete szenátor lenne az, akivel nem tudnának mit kezdeni. Elképzelhető azonban, hogy azok a demokrata bennfentesek – akik kiváltságaikkal élve idén a mérleg nyelvének szerepét tölthetik be – nem így látják, és Clintont részesítik előnyben az idealista és kívülálló Obamával szemben.