Angyalok az alagsorban

Cigány szving szól az alagsori műteremből, Budapesten, a tizenharmadik kerületben. Django Reinhardt gitározik – no nem élőben. Nemsokára előkerül Molnár Péter Salamon is – élő valóságában. Harminckét éves lesz augusztusban, férfikor, mégis fiúnak tűnik. Tíz éve ő is gitározik, együttese is van, szintén szvinget játszanak.
– Ismered ezt a zenét? – kérdezi, amíg beenged. – Lakókocsis cigányok játsszák. Franciaországban vándoroltak, és már a kis kölykök is tudtak játszani.
Molnár Péter Salamon tehát szvinget hallgat, miközben dolgozik. A műteremben most két pitbullszerű kutya, két női mellszobor és kaméleonok várják a sorsukat. A falakon angyalok, egy hal, arrébb egy már kész mű: a fagylaltárus álldogál. A tárgyak nagy valószínűséggel a Ludvig Galérián keresztül jutnak el a vásárlókhoz. A galéria a fővárosban, a Nyugati mellett van, és az egyetlen hely Pesten, ahol számottevő a szobrok forgalma.
– Nagyon jó hely – mondja Péter. – A múltkor jött egy vízszerelő, aki a szobraimat már sokszor látta a kirakatban. Sokan azonosítanak a műveimmel. Egy lány, aki előbb ismerte a munkáimat, mint engem, azt gondolta, hogy szemüveges, alacsony és kövér vagyok. Na meg hogy vicces.
A vicces azért stimmel. Péter szereti a humort, akárcsak a vele rokon groteszket és az iróniát. A barátait is meg tudja nevettetni, bár finom nyelvi humorát nem mindenki érti. Azt mondja, a magyar nyelv nagyon hálás ebben a tekintetben.
Péter honlapjának egy része saját költeményeivel van tele. Olyanokkal, mint például a pénzről szóló vers, amelynek utolsó négy sora már egyáltalán nem a pénzről szól:

Lelkemnek párlata,
Szívemnek vágya ma,
Szóljon a drága jaj,
Ágyamban halljam: ah!

Már diákkorában sokat olvasott, főképp Kosztolányi verseit szerette. Most egy volt osztálytársa kedvéért írogat, aki az egyik rádióadón fel-felolvas a költeményekből. Már kezdi azt hinni, hogy a versei jók. Tavaly év végén megkereste egy dramaturg, hogy szeretné három versét felhasználni, mert kortárs írásokból állít össze kabaréjeleneteket.
Versei inkább játékosak.
– Nem nagyon érdekel a politika, mert úgy érzem, nincs befolyásom rá. Tehetetlennek érzem magam. Az sem vigasztal, hogy azok is tehetetlennek érzik magukat, akik hosszabb ideig vitáznak egy-egy kérdésről.
Poénjaira nem mindenki fogékony. A „süketek” néha meg is sértődnek. A nevettetés általában a bohócok kiváltsága. Nevettethetnek, mert kívül állnak. Péter azonban nem érzi magát kívülállónak.
– Többnyire kedvelnek az emberek, igaz, nincs nagy baráti köröm. A barátaim nagy részét még a főiskoláról, Egerből ismerem. Bár most abban a korban vagyunk, hogy egyre kevesebb idő jut a barátokra, a legtöbbünk családot alapít.
Péter még nem adta be a derekát, a barátnőjével él. A házasságban nem hisz, talán azért sem, mert a szülei elváltak, amikor tízéves volt.
– Ez ma a tendencia. A barátaim közül is többen elváltak már. Előfordult, hogy egy baráti pár hét év után összeházasodott, aztán a nyolcadik évben szétmentek. Mintha a papírtól elromlana valami.
És a gyerekkor? Állítólag eleven gyerek volt.
– De nem kezelhetetlen! Anyámnak például nem kellett megpofoznia. A személyiségem elég későn bontakozott ki, addig mintákat kerestem. A testvérem volt a példaképem.
Ma is jó viszonyban vannak, bár bátyja egészen mással foglalkozik, mint ő. Mérnök lett.
Annak idején sokat csibészkedtek. Vízibombákat dobtak a járókelőkre az Örs vezér téri panellakás harmadik emeletéről, vagy papírgalacsinokat gyújtogattak.
Talán a gyerekkorából is merít, amikor alkotásaiba a humort és az iróniát belegyúrja. Szobraiban ott van a valóság is. Talán ezt a különös keveréket díjazták tavaly a lengyelországi Satyrykon fesztiválon. Díjnyertes szobra egy férfit ábrázolt rabruhában, akinek a lábán egy lánc van. A lánc végén egy tekegolyó, amelyet a figura éppen gurít. A fesztiválra a lengyelek hívták két éve. A Győr melletti alkotótáborban ismerte meg őket, ahová tíz éve jár.
Elment, és nyert. Ez azért nagy szó, mert sok pályamunka érkezett, majdnem nyolcszázan neveztek. Még Japánból és Iránból is voltak alkotások. A zsűrit a legjobban mégis a magyar művész formázta figura ragadta meg.
– Hogy mit jelent az elismerés, nem tudom szavakba önteni. Nagyon örültem a díjnak, de túl kell lenni rajta. Nem lehet ülni a babérokon.
Munkái ma is hasonló szellemben születnek.
Ez Eger óta van így. Pétert húszévesen vették fel az egri tanárképző főiskola rajztanár szakára. Jól érezte magát a vidéki városban, bár nagyon puritán módon élt. Dolgozott is, hogy kicsivel több pénze legyen. Takarított és a piacon árult. Egerben nyugodtan, mégsem unalmasan élt. Létezett egy kis szellemi kör, amelyet főképp diákok alkottak, de egy-két tanár is beletartozott.
– Ők inkább jó művészek voltak, mint jó tanárok. Persze van, amit nem lehet átadni. Vagy benne van az emberben valami, vagy nincs. Annyit tehet az ember, hogy ami benne van, azt gyakorlással továbbfejleszti.
A főiskolán még sokat töprengett, kereste a stílusát. Talán ezért nem sikerült akkoriban semmi. A szakdolgozata elkészítésekor hagyatkozott először teljesen magára. Akkor születtek első szobrai. Addig csak a kötelező feladatok voltak, amikor megmondták, mit hogyan kell csinálni.
És hogy honnan jönnek a témák?
– Nem tudom, egyszer csak itt vannak. Amikor leülök, már tudom, mit akarok.
Molnár Péter Salamon próbálta meghatározni magát. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének szobrász és kerámia tagozatához is beadott egy-egy munkát. Az egyik helyről azt írták, hogy nem igazán szobor az, amit készített, a másik helyen meg azzal utasították el, hogy ez nem kerámia.
– Akkor hát mit csinálok? – kérdezi tanácstalanul, majd hozzáteszi: – Tudom, hogy mostanság zsűrik döntenek arról, mi a csuda is az ember. Amióta elutasítottak, kerámiaszobrásznak vallom magam!
A munkái az első pillanattól tetszettek a közönségnek.
– Ha nem így lenne, akkor is csinálnám, mert nekem megfelelnek. Valójában mindegy, mit gondolnak mások. Persze ha a kettő összevág, az a legjobb.
Magabiztosnak tűnik. Olyannak, akit nem igazán érdekel, ha mások nem tudják hova tenni.
– Van, aki szereti, ha megmondják, mit csináljon. Nekem az nem lenne jó.