Életművész csokoládédíler az asztalnál

Ez van a névjegykártyájára írva: „Életművész.” Kisebb betűkkel még az áll rajta: asztalitenisz olimpiai, világ- és Európa-bajnok. A telefonban így mutatkozik be: „Erő, egészség!” A pozitív energia úgy árad belőle, mint Toldiból áradhatott az erő. Pedig mindkét kézfeje hiányzik. Pedig Pedig Tauber Zoltánnak hívják.

Állt a dobogó legtetején 1976-ban, a torontói paralimpián. (A mozgássérültek versenyeit itt rendezték.) Elhangzott, hogy forduljanak a zászló felé, ő azonban úgy vélekedett: nem hajt fejet egy olyan zászló előtt, amelyen ott éktelenkedik a vörös csillag. De megkönnyezte a bajnokságát. És ez az egyetlen emlék, amely elérzékenyíti ma is. A magyar nagykövet gratulált, majd rögtön közölte: „Dél-Afrikában verik a négereket, ezért a következő óráktól bojkottáljuk a játékokat. Irány haza.” Moszkvából (honnan máshonnan) jött a telefon, hogy a magyarok lépjenek
vissza. Már útban Toronto felé, Zürichből is vissza akarták fordítani őket, de a magyar attasénak nem volt hozzá szíve. (Ilyen is megesett.) Így nyerhetett Tauber Zoltán paralimpiai aranyérmet.
Hosszú út vezetett ide. És a sorsát nem vonalzóval rajzolták meg. Édesanyja cseléd volt, apját nem ismerte. Vidéken nőtt fel, a nagyszülőknél. Tizenegy éves korában, 1945-ben felrobbant a kezében egy háborús lövedék. A baleset egész életére nyomorékká tette. A fővárosba, a mozgássérült gyerekek Mexikói úti iskolájába került. (Később az intézményhez tartozó állami kórház lett 41 éven keresztül a munkahelye.) Megtanult biciklizni, úszni – a Dunakanyarban egyszer kimentett egy fuldokló gyermeket – és két kézzel pingpongozni. Tizenhat évesen már úttörőbajnok volt. Az idő múlásával kerületi és országos versenyek győztese. Klampár Tibort, a későbbi világbajnokot ifjúsági korában legyőzte.
Meghatározó élmény volt számára az 1956-os forradalom. Az október 25-i parlamenti vérengzést maga is átélte. Egy teherautó platóján utazott az Astoriától a Kossuth térig. Ott meg egy T–34-es orosz páncéloson éltette a szabadságot. Az orosz sortűz elől a Parlament épületének egyik oszlopa nyújtott menedéket. „Jaj, meglőttek! – ordította a sor szélén álló. A másik azt kérdezte: „Van néhány pisztolyom, szétosszam közöttetek?” „Tankok ellen pisztoly?” – hitetlenkedik ma is. És „lököttnek” titulálja az akkori fiút.
Biciklivel szállította az ennivalót. A versenygépére ez volt írva: Olympia. „A ruszkik rám lőttek – emlékezik –, de nem találtak el. Amikor ’45-ben felrobbant a kezemben a háborús lövedék, az orosz akkor is a homlokomnak szegezte a pisztolyt, és azt üvöltötte: Agyonlőlek!” Máskor kézikocsival vitte a kenyeret a kenyérgyárból a betegeknek. Helytállásáért a forradalom után lakást kapott a kórház épületében. Felvette a kapcsolatot a svédországi mozgássérültekkel. Először Stockholmba utaztak – még saját pénzen –, aztán jöttek sorban a versenyek: Stuttgartban, Karlsruhéban, Varsóban, Londonban és másutt.
Az 1960-as római olimpián rendeztek először paralimpiai versenyeket, de csak kerekes székesek részére. Rá tíz évre, 1970-ben – Tauber Zoltánnak köszönhetően – megalakult Magyarországon az első mozgássérült-asztaliteniszklub Halassy Olivér néven. 1975-ben Saint-Étienne rendezte az első mozgássérültek részére kiírt asztalitenisz-világbajnokságot, amely nem a kerekes székesek, hanem az úgynevezett állók versenye volt. És az aranyérmet Tauber Zoltán szerezte meg. Közben háromszor lett Varsó, négyszer Bécs bajnoka, és körbeutazta az egész világot. Toronto után – a bojkott miatt – kizárták a magyarokat a következő olimpiáról, de 1984-ben újfent magyar nyert Paulik Ilona személyében.
Amikor évekkel ezelőtt a sportvezetés elhatározta, hogy a paralimpiai érmeseknek is olimpiai járadékot juttat, a jogfolytonosságot – visszamenőleg – az 1984. esztendőtől állapították meg. Így aztán Tauber 1976-os aranyérme ebben a vonatkozásban olyan, mintha nem is nyert volna. Nagy fájdalma, hogy az olimpiai járadék – alig néhány társával egyetemben – őt nem illeti meg…
A 90-es években írt Taszárra, kihívta egy meccsre az amerikai pilótákat. „Egy kis adrenalint akartam adni nekik. Megvertük őket 15:1-re. A teljesen egészségeseket.” Különben Tauber Zoltán – saját megfogalmazásában – csokoládédíler. Hajnalban a Vágóhíd utcai csokoládégyárban jutányos áron megveszi az édességet, és körbeviszi a városban: a Vámház körúti csarnokban kezdi, a Halleron és a Teleki téri piacon folytatja. Amíg le nem bontották, ő látta el a budai Skála teljes személyzetét az olcsó csokoládéval. Most meg viszi utánuk. A bajnoki mérkőzések előtt a Gellért fürdőben meggyúratja magát. Mert 74 évesen még mindig pingpongozik. Igaz, csak a kerületi másodosztályban. A tizenötös mezőnyben – a teljesen egészségesek között – a hatodik helyen állnak. 1959 óta nős. Feleségének a jobb keze hiányzik. „De ő bontja fel a csirkét és a kacsát – mondja. – És olyan finomat senki nem tud főzni vagy sütni, mint a feleségem.” Tizenöt évvel ezelőtt gerincműtéten esett át, de egy hónap múltával már újra játszott. „Nem szeretek unatkozni – állítja. – Életelemem a mozgás. A nullás vércsoport is erre predesztinál. Nagyon sok ember depressziós, én meg pont az ellenkezője vagyok. Így mutatkozom be: erőt, egészséget, és hozzáteszem, hogy olimpiai, világ- és Európa-bajnok vagyok. Tessék ebből erőt meríteni! Mosolyognak és talán irigyelnek is…”
A sportág egyik híressége, Bátorfi Csilla egyszer hullámvölgybe került, és édesapja Tauber Zoltánhoz fordult segítségért. „Gyere le, Zolikám, a BVSC-be – mondta –, és önts lelki erőt a lányomba. Lássa, hogy két kézzel is lehet pingpongozni!”