Erdőbénye volt már Rákóczi-féle nagy gazdasági központ többemeletes, huszonkét ágú pincerendszerrel, és veszítette el városi rangját a filoxéravész után, a húszas évek végén. A tokaji aszút viszont nehéz lenne elvenni a településtől: itt volt prédikátor Szepsi Laczkó Máté, aki kidolgozta az aszúkészítés technikáját, majd a csodálatos itallal elsőként Lorántffy Zsuzsannát kínálta 1631-ben.
Nemcsak az aszú, de rendhagyó módon a kádármesterség is fémjelzi a települést, vagy fél tucat mester hajlítgatja a dongákat errefelé. Rendhagyó módon, mert manapság Magyarországon nem divat a borászatra felfűzni semmiféle kiszolgáló ipart. Legfeljebb kereskedelmet. Van, aki még a borcímkét is Ausztriából veszi, öntapadós biankó kivitelben. Bőgő szarvas, szőlőtőke előre rányomva, csak a nevet meg a kötelező adatokat biggyesztik rá idehaza.
Erdőbényén ilyesmit nem nagyon látni, Homonna Attila – ez alkalommal vele igyekszünk megismerkedni mint fiatal borászreménységgel – tán el is süllyedne szégyenében, ha tokaji palackon feltűnne valami hasonló.
Gyönyörű tagoltság, dimbes-dombos táj, tekergő kis utcák terelgetik a kandallók, kályhák füstjét a januári délutánon, amikor beérünk a faluba. Az ember szinte restelli az autót, jobban illik ide a távoli kopácsolás hangja meg a gyalogember. Utcanevet, házszámot silabizálunk a műemléknek tűnő porták közt, amelyekből szerencsére akad jócskán. Egyik-másik szinte teljesen felújított, ám javarészt kopottasan várják a gazdasági felépülést.
Homonna Attila is öreg házat és pincét vett itt, két ablakot meg egy ajtót ugyan kicserélt, de aztán elfogyott a pénz.
– Az állam részéről semmiféle feltétel nincs megteremtve ahhoz, hogy valaki elinduljon, sőt. Mintha csak akadályozásra, megkopasztásra játszana a tengernyi szabály, előírt kötelesség – mondja, amíg beérünk a fűtött kis kóstolóféle helyiségbe. Öreg motortól kezdve a népművészeti padláskutatás ereklyéin keresztül a még fel nem használt lécekig van itt minden – már amennyi befért.
Attila hellyel kínál. Hamarost borral is, ismeretlenek így válhatnak a legkönnyebben ismerőssé.
– Az olaszoknál, a franciáknál is akadnak hasonló gondok?
– Fenét. Franciaországban például venni kell minden tartályból mintát, azt összeönteni egy flakonba, és azt az egy flakont kell elküldeni engedélyeztetni. Itt minden egyes tételt végig kell vinni egy procedúrán – persze nem ingyen! Ha a francia módszer öt-nyolc hektárig itthon is működne, ekkora területekből is meg tudnának élni családok. A szőlő nem teher lenne, hanem öröm. Ha a világ szerencsésebb felén valaki a HACCP rendszer előírásaival menne oda a borászokhoz, minimum nem értenék, de inkább elzavarnák. Az ostoba magyar állam mindent aláírt a csatlakozáskor, amit az orra alá toltak.
– Sokfelé járt?
– Szinte a fél világot bejártam „borturistaként”. Pontosabban az nem borturizmus, amikor elindul az ember stoppal, busszal, repülővel, fölpakolva két táska borral, abban a legjobb magyar termelők – vagy akikről azt hittem akkor, hogy a legjobb magyar termelők – boraival, és körbecsereberéli, körbekóstolja Európát. Enni adtak, szállást adtak, mindenhol értékelték, hogy van egy bolond, aki így elindul. Minden titkot fölfedtek előttem. Gyerekkori álmom volt eljutni a Himalájába is, mígnem úgy alakult, hogy egy barátom Pandzsábban tartotta az esküvőjét, a kert végéből már látszott a Himalája. És ha már látom, akkor miért ne menjek oda? Irány fölfelé… Semmi nem volt nálam, csak két üveg Oremus aszú. Meg a helyi gúnyám, amit kint vettem, ötdolláros kócrongyok. Túljutottam 3500 méteren, ahol nagyon elcsendesedik a világ. Baktatsz a hegyek között, és nem tudod, ki jön szembe, mit akar. Elvágja a nyakad, vagy mosolyogva útbaigazít? Amikor már órák óta nem botlottam emberbe – leszámítva egy kupac tibetit –, egyszer csak felbukkant egy műanyag szék, és egy olasz kazános kávéfőző géppel ott üldögélt egy jóember, aki európai kávéválasztékkal várta a vendégeket. Pedig a kutya sem járt arra. De kapucsínót, eszpresszót, dupla eszpresszót, mindent lehetett venni. Végre beértem egy faluba, a két üveg aszút kibontottuk, a helyiekkel megkóstoltuk. Életükben nem hallottak ilyesmiről a Himalája déli oldalán. De a tokajiért mindenki odavan a világon. Itt is így volt.
– Ízig-vérig konvertibilis valuta.
– Nem is hinné, mennyire! Emellett a legjobb diplomáciai eszköz. Ezt kéne felfedezniük elsősorban a magyar termelőknek, mert én oktalan elégedettséget látok a termelőtársakon. Jól működik a belföldi a piac, profi kereskedőink vannak, elfogy minden az ország határain belül, csak éppen nem vagyunk világhírűek, mint ahogy azt hangoztatjuk.
– Hogyan lehetnénk azok?
– Menni kell, utazni, utazni… Néhány nap múlva indulok vissza New Yorkba, úgy néz ki, a luxusborpiacon van igény a boraimra.
– Miért éppen New York?
– New York az egyetlen város a világon, amely igazán működik, minden trend ott születik. Ha valami történik New Yorkban, arról tud az egész világ. Azt gondolom innen, Erdőbényéről, hogy New York, London, Tokió – ebben a sorrendben kell elindulni. Európa tele van európai borral, nem nagyon tudunk mit tenni. Mindenki vigyáz a saját nemzetére, a saját boraira, nem tudunk lépni.
– Van ehhez elég borunk?
– Tévedésben van a magyar szakma! Nem az egy-két dolláros tömegborokkal kéne próbálkoznunk, hanem a legjobbakkal, a legjobb termőhelyekről.
– Foglalkozik egy New York-i kereskedő egy ötezer palackos magyar pincével?
– De mennyire!
– Ez tapasztalat?
– Az egyik legrangosabb kereskedőcéggel kétszer mentünk végig a boraimon. Csak az utolsó beszélgetésnél érdeklődtek az ára iránt. A kérdés inkább az, hogy melyik vitrinben fogják elhelyezni? Ha csak a polcra megy, a többi közé, akkor nincs miről tárgyalni, mert ezeket a borokat Magyarországon is el tudom adni, két nap alatt. Itt az a kérdés, be tud-e kerülni odakint a klimatizált vitrinbe, vagy nem. Ők azt mondták, hogy igen. A túra után egy hónap alatt 1200 látogató volt Amerikából a weboldalamon. Több, mint Magyarországról, pedig csak nyolc palack bort tudtam kivinni, amennyi a bőröndben elfért. Most, amikor visszamegyek, séfekkel szeretnék együtt dolgozni, kitalálni az egész történetet, mi az, amihez föl lehet rakni egy étlapra, itallapra ezeket a borokat.
– Csak úgy besétált valami jól menő amerikai étterembe?
– Találtam egy-két olyan Michelin-csillagos konyhát, amelyik fogad. Beengednek hátulról pár palack borral. Főzni fogok velük a tokaji borhoz. Ott nincs ebben semmi különleges. Kishitű népség vagyunk. Idehaza nem értjük meg, hogy a fejlett társadalmakban, fejlett kultúrákban úgy tekintenek ezekre a dolgokra mint befektetésre, hisz a különlegességekre van igazán fizetőképes kereslet. Itthon mindenki nagyáruházba akar bekerülni. Én úgy kezdtem, hogy leszedtem a New York-i címlistát az internetről, csináltam magamnak egy papirost, és mentem egy kört inkognitóban, akik szimpatikusak voltak, azokat kipipáltam. Megnéztem, hol milyen választék van, kit mi érdekel? Végül leszűkült a kör öt üzletre a kétszázból. Ezekbe bekopogtam: Homonna Attila vagyok, bortermelő a világ másik végéről, és van nálam néhány palack bor. Volt, aki azt mondta, hogy húsz másodpercet ad, aztán félórát beszéltünk, és amikor megkóstolták a boromat, akkor nagyot csodálkoztak. Hallottak ugyan Tokajról, de azt hitték, a tokaji bor valami édes, szirupos lötty. Mutattam nekik szárazat, késői szüretet, aszút még nem. Az aszú csak később jön ebben a történetben.
– Addig viszont, úgy tűnik, nem veti fel a pénz.
– Valószínűleg iszonyú gazdag leszek, ha tényleg oda kerülnek a borok, ahova valók. Ha tényleg megfizetik értük azt az árat a világban, amit el lehet várni. Addig vállalom a nélkülözést. Megszoktam. Az, hogy nem fekete terepjáróval járok, hanem egy ótvar régiséggel, engem nem zavar. Jól főzök, a legjobb borokat iszom, meg a legjobb helyeken járok a világban. Szerintem kevesen élnek szegény emberként olyan jól, mint én.
– És a hegyaljai borturizmus? Ebben sem lát fantáziát?
– Nálam nincs turizmus, én nem is akarok ezzel foglalkozni. Egy lélek nem jön ebbe a faluba. És nem is nagyon fog. Megáll a lengyel kamionos, vesz néhány műanyag palackos bort, aztán megy tovább. Meg van a célirányos turista, aki tudja, hogy kihez megy: Királyudvarba, Szepsihez, Oremushoz, mert a cég PR-osa leszervezte. Ma Magyarországon, ha érkezik egy vendég hozzánk, ki kínálja meg tokaji borral? Nincs benne a magyar köztudatban, hogy nekünk tokajit kéne inni. Veszünk karácsonykor, esküvőre meg temetésre, aztán megy föl a szekrény tetejére.
– Villányban zsizseg az utca este.
– Valamit nagyon jól csinálnak. Itt meg lesz szalmaerőmű, de az utakat nem teszik rendbe… Az emberek nem fogják fel, milyen érték van a kezükben. Nem hiszik el, hogy ha a fészert kitakarítanák, rendbe raknák, és kialakítanának némi szálláshelyet, akkor az működne, abból bevétele lenne.
– Maga sem ebben gondolkodik.
– Nem tudok mindent megcsinálni. Naponta egymillió ötletem van, de egy nap csak 24 óra. Pedig fölkelek négykor, és este tizenegyig nem nagyon állok meg.
Mi viszont itt megállunk a beszélgetésben, Attilának barátnője elé kell kimennie a szerencsi állomásra, így miután elmagyarázza a szálláshelyünk felé vezető utat, elköszön. Időnk tehát van bőven, ám néhány perccel este nyolc után még üzemelő kocsmát sem találunk.
Másnap kiautózunk a település határába, ahol a szegélyező dombokról nagyszerű kilátást fotografálhatunk. Attilához csak nyolc óra körül csöngetünk be. Híres főztjét ugyan nem kóstoltuk, de a kávé, amellyel vár bennünket, kiváló. Persze pillanatokon belül másféle italra terelődik a szó. Megemlegetjük az előző nap kóstolt borait.
– Nem csak a hegyaljai bor lehetne aduász. Amit a magyar rizling tudna, azzal úgy megszoríthatnánk a világbajnok osztrák meg német rizlinget, hogy csak néznének a Lajtán túl! Igaz ehhez az kéne, hogy a Bükkaljától a Mátraaljáig rizling legyen az összes déli szoknyán, tisztességesen művelve. És sajnos nem negyven-, hanem négyszáz forintos szőlőt kell termelni. Abból össze lehet hozni 30 eurós rizlinget. Mert annyi. 25-40 dollár egy palack jó rizling, amit ha kibontunk, akkor érezzük, hogy bizony gyorsan elkészült. Csak éppen máshol mögé állt az állam, mögé állt mindenki, és össze tudnak fogni a termelők. Bordeaux-ban teljesen természetes, hogy öt embernek van egy traktorja meg egy szűrője. Itt meg jönnek a téeszreflexek, ez már a fiatalokban is benne van. „Közös lónak túros a háta”, kezdi mindenki az érvelést, és ötször annyi technológiát veszünk meg, mint amennyit kéne.
– Mint világot járt borásznak, nem kérik ki hébe-korba a tanácsait?
– Amikor a legutóbb visszajöttem Amerikából, próbáltam beszélni több fiatal termelővel, hogy gyerekek, van sanszunk. Senki sem hitt nekem. A héten jött meg az e-mail az egyik legnagyobb importőrtől New Yorkból, hogy akkor tárgyaljunk. De azt sem hitték el, hogy ezt fel lehet építeni fél hektárról fél hektárra, ebben is csak én hittem, senki más. Nem akarnak koplalni már az emberek. Utazni sem, legalábbis szakmai szempontból nem. A lengyelek a diktatúra idején bejárták fél Európát, nem törődtek semmivel. Most is mennek. Lengyelekkel mindenhol össze lehet futni. Az összes környező volt szocialista országból kirajzanak az emberek. Mennek, tanulnak, aztán hazatérnek, és megcsinálják, amit elterveztek. Lengyelországból olyan szakemberek jönnek ide kóstolni, hogy csak nézek, úgy, hogy egy sor szőlőjük sincs. Mindent tudnak Tokajról, Bordeaux-ról, mindenről. Beülnek a kocsiba Krakkóban, megállnak itt, elmennek Egerbe, onnan le a Balatonra, Villányba, és meg sem állnak Spanyolországig. Végigkóstolnak mindent, és képben vannak. A magyar bortermelő nem utazik. A sztárborászok utazgatnak. Legfeljebb ’56-os magyarokkal lehet találkozni a világban. A Kanári-szigeteken meg Balin ugyan vannak, de nem azért, hogy világot lássanak, hanem hogy ott barnuljanak.
Kapu Tibor
Kapu Tibor: Mi, magyarok szerencsések vagyunk, hazánkat körülhatárolják a Kárpátok, így nagyon jól látható fentről
