Köznapló

Január 24., csütörtök
Találkoztam egy fiatalemberrel. Finom belvárosi teázóban ültünk le, hogy három év, hébe-hóba történt levélváltás, telefonok és filmküldések után lássuk, ki is a másik. Nem ismertük egymás arcát.
A három év alatt végigment a Szent Jakab zarándokúton, bejárta Indiát, és teljesen megváltozott az élete.
Arcán nyugalom. Sok mindent oldani képes derű. Meg talán annak az öröme, hogy dán barátnője nemrég ide költözött. Eszembe jutott az amerikai szociológus. Kincsesbánya ez az ország, mondta. Originális értékek, amerre néz az ember. Csak a magyarok nem veszik észre.
És pesze gondoltam Lukács Csaba írására is. A múlt héten olvastam ugyanitt. Könnyezve, mert belerendültem.
Mennek a magyarok. Neki a világnak. Megint a java. Akiket eddig minden szívdobbanásuk ide kötött. De nem bírják tovább. Belefáradtak. Elegük lett.
És akkor itt ez a kedves soknyelvű fickó, annyi hittel és erővel, hogy ide tud hozni egy dán lányt, ahelyett, hogy ő menne oda.
Felderengett Kodály arca is. Kétszer találkoztam vele. Bartókkal nem lett volna módom, akkor se, ha életben marad.
Bartók elment. Talán ezért is találom szemét, arcát a képeken hűvösnek. Távolinak. Elege lett? Belefáradt?
Kodálynak zsidó felesége volt, mégis maradt a legnehezebb időkben is. Itt, velünk. Ahogy a fiú is azzal a kedves dán lánnyal. Én az enyéimmel. Meg még sokan.
Például Cseh Tamás, dalának végén ezzel a három szóval: „Maradunk itt. Maradunk.”

Január 25., péntek
Eszembe se jutna erről szólni, ha számítógép előtt fogalmaznék. De nem megy. Ahogy írógép előtt ülve se ment. Máig kézzel írok előbb.
Ezért vannak tollaim.
Nem golyósak. Töltőtollról beszélek.
Kaptam már Mont Blanc-t, Watermant, Parkert, őrzök kevésbé márkás olasz és francia tollakat – hiába. Alig tudok velük írni.
Vettem Bathban másfél fontért diáktollat, egyedül az engedelmeskedik. A többi karcol, pacáz, nem fog – bennem lehet a hiba. Nagy betűkkel és nagy lendülettel írok, finom lelkű tollaim nem kedvelik a túlmozgásos tempót.
Már panaszoltam, hogy mindenütt csak fénymásolópapírt kapni, márpedig az nem illik a töltőtoll kényes természetéhez. Ma az indiai szekrényben kotorásztam. Kihúztam egyik fiókját, és lám, ceruzával volt tele. Jó firma vagyok, elfelejtettem őket. Pedig milyen jó velük írni! Úgy siklanak a papíron, mint a műkorcsolyázók.
Vizsgálgattam őket. Maradt néhány doboz cseh Hardmuth ceruzám, Molnár Pista, a káprázatos tipográfus egyszer Faber-Castellt ajándékozott névnapomra, van fél tucat 2B-s Staedtler is, s ami különösen fontos, itt az amerikai hegyező. Berakja az ember az új vagy az eltompult ceruzát, és amikor pár tekerés után kiveszi, ámul. A finom gúlaforma gótikus, a csúcs mélyszürke – az ember szinte sajnálja, hogy írnia kell vele.
Látszatra játék, de nem. Mélyén várakozik a lehetőség, hogy szíveket dobogtass, égig érő tornyot formázz, vagy olyan képletet vess papírra, amellyel földrészeket mozdíthatsz ki a helyükből.
Egy-egy ceruzában benne az egész világ.

Január 27., vasárnap
Luzsicza Lajosnak kockafeje volt, tüske frizurája, és évekig ő igazgatta a Műcsarnokot. Volt minisztériumi főember is, meg még több helyen főfő.
A főemberek fontosak.
Ha a negyvenes-ötvenes években lettek azok, emellett beszédesek, sok olyat elárulnak, amitől szinte hápog az ember – főleg ha távol áll tőle a főember lelkület.
Luzsicza festő. Aba-Novák-tanítvány. Érsekújvár szülötte, mint Kassák. Kicsit szerelmes is annak keménységébe, de ez nem tartozik ide. Most Csókról lesz szó. Az öregnek nagy kiállítást rendeztek a Műcsarnokban.
Aki eléri a kilencvenet, annak jár az ilyen, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Nála azt, hogy csaknem száz évig élt. A kiállítások mozgalmi reszortosai 1955-ben rosszul mérték fel az időt.
Mint annyi mást.
Kirakták minden jobb képét a hírhedett óriás vásznon kívül. Azt valami perverz barom szétszabdalta a háború alatt, felizgatta Báthory Erzsébet orgiája.
A kiállításra Rákosi is elment, jóízűen beszélgetett Csókkal. Akik látták, mondják, még nevetgéltek is. A balosoknak nem tetszett a jókedv. Csók mégiscsak a polgári reakció festője. De aztán eszükbe jutott, Rákosi pár évvel előbb Csáki-Maronyákkal megfestette portréját, és lehet, hogy megint kigondolt valamit.
Luzsiczától tudom, hogy Kádár is járt a Műcsarnokban. Próbáltak neki közérthető dolgokat mutatni – id. Szabó István faszobraiban nyoma se volt modernségnek, hiába. A főtitkár bólogatott, hümmögött, de merev arca elárulta, nem tud a látottakkal mit kezdeni. (Nagy rejtély számomra máig, miért kapott Kádár a születésnapjára kétszer is festményt?)
Cserébe ezekért én is mondanék egy s mást Luzsiczának, ha itt lenne, de pár éve meghalt. Rajzolnék egy lejtőt, lássa, mint alakul a művészek és a hatalmasok viszonya felénk. Meg mindenütt. Mert nem jól alakul. Úgy is mondhatnám, hogy rosszul. Sekélyesebb lett minden. Itt is, ott is. Pedig lehetne másként.
Mert, hogy Csóknál és Rákosinál maradjunk, a piktúra meg a szobrászat századokon át rengeteg királyt, pápát, dózsét, kancellárt, kormányzót, bölcs pártvezért és sok nyalka hatalomgyakorlót vonzott: I. Miksát és II. Fülöpöt ugyanúgy, mint V. Károlyt, Gyula pápát, Lorenzo de Medicit, Katalin cárnőt, Mária Teréziát, Horthyt, Hitlert, Rákosit – hosszú a lista, és hossza azt jelzi, hogy mindben erős volt a halhatatlanság utáni vágy.
Ráadásul vágyuk nem állt magában. Kiegészítette valami más: a festők, a szobrászok is vonzódtak hozzájuk. Nehéz hát erkölcsi kérdést csinálni abból, hogy egy szobrász zsarnokot mintáz. Sokan nem értik e vonzódás már-már érzéki izgalmát. Hogy a szobrász kezében a mintázófával olyasmit érezhet, amit csak a hóhér: kotozhat a zsarnok (agyag)nyakán. A festő is tudja, hogy modellje szemében olyan lesz a fény, ahogy ő teszi a vászonra. Sugározhat belőle bölcsesség, jóság, de gonoszság is, ha a piktor úgy akarja. Az ő kezében a halhatatlanság. És ez hatalom. Félnek tőle? Alighanem. Vagy mégsem?
Fölösleges kutatni a választ. Ennek vége.
Ma egymást lökdöső fotósok képei jelentik a halhatatlanságot, ma nekik pózolnak a hatalmasok. És akinek csupán négy év jut halhatatlanságát megalapozni, minek járjon kiállításra? Miért keresse rangos művészek társaságát? Mi haszna abból, ha bizonyítja kulturális jártasságát?
Gyula pápát még izgatta, mint csinálja Michelangelo. Meg is leste. Hogy az állítólag hozzávágott egy deszkát? Istenem, a művész már csak ilyen. Hitlernek és Sztálinnak is fontos volt, emigrál vagy otthon marad Richard Strauss, és játsszák-e Bulgakov Fehér gárdáját a Művész színházban?
A kölcsönös érdeklődés mára kihunyt. A hatás és visszahatás ereje is. Egy ideje a művészeket sem érdekli a hatalom. Ha mégis, csak amikor ösztöndíj kéne. Vagy tanulmányút. Iskolaszer a gyereknek. Amúgy?
A hülye is látja: a regényt, amely hajdan Mitterrand-t fölcsigázta, Sarkozy félrelöki. Nők tartják izgalomban. S okkal. Oldalán egy szép hajadonnal címlapra teszi a bulvár, míg ha egy képtárban ácsorog, csak pár helyi lap ad róla hírt. Ez néhány ezer szavazat, az több millió. Csak ez számít. Ez a mérce. Vagy el tudja képzelni valaki, hogy az olajban érdekelt dabljú Bushnak fontos lehet egy Georgia O’Keeffe-kép? Na ne…
De söpörjünk a házunk előtt is: Rockenbauert azért kezdte ki a sajtó, mert miniszteri dolgozószobájában zene szólt. Klasszikus zene.
Ez lehet az ok, hogy a legtöbb mai politikus agyában gyanú fészkel: a művészet csak passzió, s a művész haszontalan ingyenélő. Sok pénzt akar néhány ecsetvonásért. Előnyöket. Kitüntetést. Hát nem. Felhasználni lehet őket, megbízni bennük soha.
Nem is bíznak. Csakhogy ez visszahat. Látni. Kiül az arcukra.
Mint oly sokéra a ráccsal védett davosiak közül. Buta népség. Nem értik, hogy nagy dolgok csak ott és akkor születtek, ahol a hatalom jóban volt az alkotók javával. Nem a sok szolgalelkűvel. A művészet suszterájának fakezűivel.
Rákosi is rájött 1955-ben, hogy nem Benedek Jenőt, Pór elvtársat meg a többi lihegőt kellett volna tömni pénzzel, címekkel. Későn nevetgélt az öreg Csókkal a Műcsarnokban. Hamarosan sírnia kellett. És mennie.
A mester a Parnasszusra került, ő meg a szemétdombra.

Január 28., hétfő
Figyelem már egy ideje, észreveszi-e más is, de nem. Az egészségügy körüli botrányok képletéről van szó. Mert bizony van képletük, lényegük és megfogalmazott céljuk is. A kormányzat hárommillió példányban akarja magyarázni. Elkésett vele. James Redfield gyorsabb volt. Közreadott pár éve egy könyvet, abban van leírva, és rengetegen olvasták.
Címe: A mennyei prófécia. Története annyi, hogy a főszereplő talált egy arámi nyelvű titkos kéziratot. Redfield az olvasóval beutaztatja Perut, hogy együtt örvendezzenek, amikor megtalálják a hiányzó „kilencedik felismerést”.
Hogy mi volna ez?
A könyv 214. oldalán olvasható: „A Kilencedik Felismerés elmagyarázza, miként fog megváltozni az emberi kultúra a következő évezredben a tudatos evolúció hatására. Egy lényegesen új életformát ír le. Azt jósolja például, hogy az emberiség önként csökkenti lélekszámát, hogy mindenki a föld legszebb, energiában leggazdagabb helyein élhessen.”
Ennyi talán elég is.
De hát ki az, aki ilyesmiket ír? Keresztény? Kommunista? Vagy csak egy jenki megváltó a sok közül?
Redfield az amerikai Dél sokat emlegetett államában, Alabamában nőtt fel, Birminghamban. (A protest-song atyjának, Pete Seegernek van egy dala, az I Ain’t Scared of Your Jail. Arról szól, hogyan bántak akkortájt a városban a feketékkel.)
Az író ma Floridában él. Fehér szomszédai vannak. A tenger felől fúj a szél, s többnyire lágyan. Gyermeke nincs, dollármilliói vannak. Energiát gyűjt, és elkezdte az „új” evolúciót. Megnéztem a fotóját. Epidermisze rendben lenni látszik. Egészséges. Nem prédikál vizet, miközben bort iszik. Szereti a jó életet. Igazi példaadó.
A magyar miniszter asszony is az ő ideáját követi. Esküvő a kastélyban, Festeticséknél, születésnap, puszilkodás és nyilvános mámor az osztrák síparadicsomban.
Hogy odahaza leesik a műtőasztalról valaki, és ebbe belehal? Hogy a háziorvos elküldi az újraélesztést végző mentősöket, és ezzel átsegít egy harmincnyolc éves férfit a túlvilágra? Istenem. Ez csak azt jelenti, hogy „az emberiség önként csökkenti lélekszámát”. Jó, némi rásegítéssel.
Én meg azt mondom, hogy aki ezzel egyetért, annak ne nőjön fű a lába nyomán. Akkor se, ha most miniszter és asszony. Az ilyen gazságoknak nincs nemük.